2009. szeptember 21., hétfő

Én és Chopin I - III.

Én és Chopin

I.

Nem jutott eszembe, hogy Chopin. Az Istennek se. Töröm a fejem, töröm, mintha az életem múlna rajta... Ezkiezkiezkiezki? Áh! Megvan! Brahms! (Chopin...)

Még szerencse, hogy ez nem XXI. századi dilemma.

II.

Kegyetlenül klampírozik (Chopin). Úgy veri azt a zongorát, mintha az élete múlna rajta. Tízesével csapkodja a hangokat, hármasával az akkordokat. Félő, hogy kiszakadnak a billentyűk. A kalapácsok, már majdnem elpattintják a húrokat. De ő csak üti a zongorát. Mintha az élete... „Barmok!” - mondaná, ha Beethoven lenne. Majd belehal, ember nem zongorázik így! Mintha az élete... 156 év távlatából hallgatom, és azt hiszem, hogy Brahms.

Chopin belehalt az értelmetlen klampírozásba. A pedálozás vitte el, nem bírta a szíve. Az élete múlott rajta. „Barmok!” - gondolta mielőtt meghalt.

III.

Beszélgettem Brahms-szal a minap. Kedd délután volt, fél négy felé. A Dóm téren sétáltunk a gesztenyefák alatt, néhol cinkosan a sárga avarba gázolva. Fel-felpillantottunk a székesegyház négy magas tornyára, és megálltunk csodálni a napsütötte őszi Mecsekoldalt. Arról mesélt nekem, hogy amikor a Magyar táncokat írta, akkor sokat gondolkodott azon, hogy miért mondta Beethoven, hogy „Barmok!”. Akkor már nem is hallott. Csak egyszerűen érezte, hogy elkorcsosul a világ, és hogy minden érték terhessé válik. „A modernitás emésztőgödre elnyeli az élhetetleneket: a művészeket." - így Brahms. Erre azért már le kellett ülni. Besétáltunk hát a Barbakán-kertbe és átellenben Janus Pannonius szobrával letelepedtünk egy rododendron bokor árnyékába. A püspöki palota erkélyéről Liszt mosolygott ránk. Ültünk az októberi langy délutánban és egyetértően hallgattunk. Nekem épp pár kósza rím motozott a fejemben giccses összevisszaságban, amikor egyszer csak Brahms felém fordult és elsírta magát. Kövér, férfias könnyekkel sírt, hangtalanul. Csak a válla rázkódott meg néha, és olykor önkéntelenül összerándult kicsit. A vállamra borult és éreztem, ahogy meleg könnyei lassan átitatják a ruhámat a bal kulcscsontom tájékán. Megrázó élmény egy meglett férfit így sírni látni. Nem mertem megkérdezni, hogy mi az oka, bár a világon semmi nem foglalkoztatott jobban. Lassan megnyúltak az árnyékok a kertben és a régi várfal fekete lepelként terítette ránk selyemszövetű éji palástját. Zárt a kert. Mennünk kellett. Nem szóltunk egymáshoz egész úton. Elkísértem hazáig, nem lakott túl messze, és én úgy éreztem szüksége van rám. Elköszöntünk egymástól, és én sarkon fordultam; már megtettem pár lépést, amikor utánam kiáltott. Várjak! Megvártam. Előkotort a zsebéből egy darab sárga papirost és zaklatott, kusza betűkkel írt rá valamit, majd a felöltőm zsebébe csúsztatta, és hosszan, erősen megszorította a kezem. Hazaindultam az egyre hűvösödő októberi éjszakában. Egy félreeső sarokban aztán nem bírtam tovább, és el kellett olvasnom barátom üzenetét:
"A világ Júdássá válik köröttünk. Elárulnak, megtagadnak minket, mert a saját hangunkon merünk szólni. És mi marad nekünk, ha elveszik a hangunkat, ha elnémítják a prófétákat?"
Aznap este sokáig nem jött álom a szememre. Chopin szonátákat és mazurkákat hallgattam. Milyen fiatalon meghalt. Talán jobb is neki. Nem látta Brahms-t sírni.

2009. május 4., hétfő

Monológ II.

Monológ II.

Szekrényt az ajtó elé,
és deszkát, hogy át ne törjenek.
Reteszt a vonatablakokra,
a tömések se fütyüljenek.
Ólommal tömni kulcslyukakat,
megreszelni a kilincseket,
harminccentis acélüveggel
bélelni léleklékeket.

Ma kékeket festettem.
Csak eget és villamost,
vagy soha, noha az élet
nem karbonszálas,
könnyűszerkezetes:
Az élet nem egy
felkapom és viszem valahova
Fussak? Ide, s tova
gondolatnyi a
távolságról szakadt
fájdalombalett
oltva a fánk gyümölcse
mifiunk, mindörökké
ámenszagú reggeleken
tiszteletkörökké
monotonul az ima
vagy holnap
egy szebb nap
mint tegnap kenyérért
egy jobb világ kegyéért
éltem, értem, hogyne,
zavaros, kávéval keverd
felrázva és üvöltsd
üvöltsd
üvöltsd
lyukas aljú pohárba
falnak szorítva a szót
golyó által minden
hangadót
felvevőt
órát nézve percet röptetőt
köptetőt szedek a szóra
szóvirág-flóra
én pánsíppal faun
a fennsíkon
aura-kínom
nem lebeg, megremeg
tollam a sírom.

Istenforgás

Istenforgás

Szakadatlanul, háromnegyedes ütemre
bukkannak fel torzók a kertben.
Szent Mihály napján félholdra vertem
a holtsugárt, ezzel is üzenve

Atyámnak, hogy látom.
Megfigyellek Isten!
Elbújnod már nincsen
hová. Völgyben vagy hegyháton

gurulsz előlem Te szánalomhalom.
Belőlem több van és mind néz
Téged, idegen teremtéssel ékeskedő vitéz.
Ma álommá őröl a tekintetmalom.

Vagy csak elaltatlak, s éneklek
Guernicát hétfejű magadnak.
Tűzzel hűtött imák tagadnak
esti órán párnázott véneknek.

Arra kérlek meg, hogy vakard
a hátam, mert viszket a halál. Rohamléptekben
átkaszál, srévizavé rohan létekben.
Szóval vakard, mosd és bársonnyal takard.

Ez egy pár sorral akart hatalomátvétel.
lemondásból gyújtottam félelemre lazán
és félig szívva dobtam hanyagul a kazán
mögé. Ég bennem a kézrátétel.

Sohasem-szerelem

Sohasem-szerelem

Ölembe hajtott fejeden
nyugszik a szerelem.
Sorolom:
te nekem nem vagy már
állapot, a fürdőmben állagod
légnemű és illatod
keverem, hajszíned
vöröse idegen.
Hidegen hagy már a
langy pára
szádról a számra
egy december reggelen.
Csontos kezemen
bőr, por és pír sor;
borfényű, bíbor mámor
a karomon arcod.
Kudarcom kudarcod.
Könnytől száraz.
Kár az átvirrasztott
éjért, mely
lámpafényt mállaszt.
És már nem keresem,
ígérem, a választ
tereken és padokon,
kimérten dadogom:
te nekem…
sohasem-szerelem.

Hasonlat

Te úgy szeretsz...
Mi úgy szeretünk hasonlatokban, metaforákban, képekben beszélni, mint tenmagungat. (Na tessék.) Mivégre? Mindig és mindig és újra el kell hagyja szánkat, az a "mint". Olyan ez, mint valami bágyadt önhittség, hogy ha nem magyarázzuk magunkat, ha nem mellékelünk magunk mellé használati utasítást, tán senki nem lesz, ki megért minket. (Na tessék.) Hisszük-e, hogy többet mondunk általuk? Hogy többek vagyunk általuk… Nem egydimenziósak, nem egyszerűek, hanem körmönfontan gyönyörűek, kacifántosan emelkedettek. Sok a hasonlat és a metafora és a lényegre már nem is figyel senki.
Ha én ma reggel úgy kelek fel, hogy rád nyitom a szemem és te rám a tiéd (varázsütésre, egyszerre, szerelmesen) és elveszek abban a pillanatban és a gondolatok megrekednek a hipotalamuszban és láthatatlan gátként szabotálják, hogy azt mondjam neked,
mint a napsugár,
mint a holdfény,
mint a tovaszálló kolibrifelhő,
mint tiszta fényű borostyáncsepp,
mint a konyha falára omló, vizespoháron megtört szivárvány,
mint rózsafaillat,
mint bársony,
és ha torkom egyetlen gombóccá dagad és kiszárad a nyelőcsövem, és érzem, hogy nincs semmi másra levegőm és a szám szélén már apró fodrokat vet a mélyről előtörő légáramlat biztos jeleként, hogy most szólni fogok hozzád, neked, csak neked, és te még nem is sejted, én már tudom, hogy képtelen vagyok mást mondani, tán három hétig nem fogok tudni megszólalni, tán soha többet, tán már csak ez az utolsó két szavam hozzád:
szép vagy.
Érteni fogod? Nem lesz kevés? Nem fogsz rám számonkérőn nézni, hogy hol késik a mondat második fele: a bársony, a szivárvány, a kolibri, a borostyán? Érteni fogod, hogy tényleg szép vagy? Hogy te vagy szép? Hogy nekem szép?
Te.
Nekem.
Szép vagy.

2009. május 1., péntek

(sóhaj)

(sóhaj)

Ma nagy a csend
és bár szememben nem
ég még fénye a tavasznak,
csak remélem, hogy visszalopod belém,
mint kenyérnek a kovász,
remélem, hogy az vagy.

(kinek)

(kinek)

Csak álltunk.
Kezünkben olvadt a jég,
harminchat és fél fok, még
két perc és víz,
még tíz
és száraz tenyér
a lét.

Monológ

Monológ

A templomkertben kézen állt az Isten.
Miatyánkat mormoltam a fáradt őszi fényben
és néztem, hogy miként
szórt port
a lassú szellő,
s a nyomdakéményekből hogy kúszik szendergő
füstoszlop a magasba.
Találomra aranyba bújtatott fákat
festenék havasra, de az én színem
kopárabb és ecsetem lusta.
Futva érkezik a hajnal: pirosra
feslett, dévaj kacaj-arccal.
Kimosta belőle az éjszakai zápor a
tilosba tántorgó erkölcsöt. Mától
kirostál ki ott áll szablyával,
kottámon a hangok párban hármasával
állnak a kioszknál.
Bátran áll az Úr!
Azúr hegyek mögött mindig pimaszul
mosolyog az Isten, térdén kis plazúr,
nem látja senki más, hogy mivé aljasul
péntek éjjel lévén a világ. Vadul
tördelem a kertben a dáliát, mormolok
pár imát, a párán át Máriát látom.
Förtelem, hogy minden ócska álom nálam
rím és hiába találom a szavakat, pusztán
kín marad kiáltva a papírra, kívántra
hantolt gondolatcsuhába nem szűrődik
nap pírja, csak saját drapp falára vetődik
a szó, és elhaló hangon kenődik, elfolyó
ritmusban redőzik, s hullámot vetve
magában időzik. Talán így a jó.

Műanyag szomorúság

Műanyag szomorúság

Lelkifröcsöntött a bánat.
Műanyag a szomorúság.
Cinóber fényű nylon utálat,
és viaszból cseppentett könny-tusák.

Celofán csengésű hangok kiáltnak:
műanyag a szomorúság.
Áttetsző a szirma a virágnak,
és zokognak a fáradt katyusák.

Mállott naplementék várnak.
Műanyag a szomorúság.
Emlékek, mint kifeslett szárnyak,
vergődnek bennem ős adomák.

Szanaszét hungarocel. Fáradt
műanyag a szomorúság.
Fáradt olajjal festem a tájat,
de ecseteim vékonyak, suták.

Ezertíz fokon olvad a bánat.
Műanyag a szomorúság.
Olvadt bánatból öntött utálat.
Ezerszín párolgó könny-tusák.

(Ezüst a színe a számnak.
Kirepedezik, ha tűz a nap.
Kopott arcom csak fröccsöntött utánzat.
A szomorúság: az műanyag.)

2009. április 29., szerda

Felhőjárók

Felhőjárók

Egy marékra való apró, lencsenagyságú fogat találtunk a kandalló hamujában.

*

Apám mesélte, még mikor kisebb voltam, hogy hát az úgy volt, vagyis, hogy hát azt ő úgy hallotta, hogy régebben még mindenféle csudák estek meg, úgy az embernek jártában-keltében, és nem volt ritka, hogy az ember olyat lásson, amit a maga eszével bizony meg nem értett. Talán a hitük volt több akkoriban, vagy tényleg csudából jutott ki több akkor a világnak, azt már senki meg nem mondja. De egyszer még az ő dédapját is meglátogatta maga az ördög, és ott is hagyta a patája nyomát az ő portáján, de még az ükapám ágynak is esett másnap, láza volt és a hideg rázta, és harmadnapra rá meg is halt szegény. Ekkor még az én dédapám alig lehetett idősebb talán négy évesnél, de arra emlékezett ő is, hogy költözniük kellett, nem volt tovább maradásuk abban a házban, és fel is égették maguk mögött: senki emberfia oda be ne tehesse a lábát többet, csak szerencsétlenség szegődne ott társául. De aztán meg nem is így történt, azt is mondták, nem ördög volt az, aki rontást vitt arra a házra, hanem garabonciás diák, és én mindig úgy éreztem, édesapám ezt jobban is hitte. Nekem már ő mindig úgy mesélte, mintha maga is ott lett volna és találkozott volna vele, az ördögöt már csak úgy az illendőség kedvéért említette meg, mint valami kóbor elmebaj szülöttét, ami azért mégiscsak része a családi hagyománynak, mint a Bori néne is, aki állítólag mindkét kezén hat ujjal született, úgy veszejtette el az anyját. Hogy aztán ebből mi volt igaz, mi sem, azt nekem soha el nem mondták. Elég nekem annyi, hogy édesapám is mindig garabonciást mondott, úgy hallotta, úgy hitte ő is. S ha a történetet elmesélte, azt mindig így kezdte: „Félelmetes ember volt, ahogy megállt ott a határszélben.”, pedig hát, nem valószínű, hogy bárki is látta volna, hogyan jött meg a faluba a garabonciás.

*

Félelmetes ember volt, ahogy megállt ott a határszélben. Május volt, annak is inkább már a vége felé, és kellett volna az eső a földnek, de az ég napok óta felhőtlen volt, semmi meg nem szegte a kékjét. Hanem mégis, a falubeliek tudták már mielőtt megérkezett, érezték a szél változásán, az állatok nyugtalanságában, a csontjuk mélyén. Érezték ők a bajt előre. Délután már ólmos fellegek szegélyezték a látóhatárt, becskutak a faluban ajtót-ablakot. Kevesen is voltak, maguk is voltak, nem akarták ők magukra haragítani a természetet, meghunyászkodtak inkább előtte. Az alkony már nem érte el a völgyet, lomha esőfüggönyt húzott köré a magas ég, elcsendesedett korán mindenki. Később a faluvégről valamelyik Csatári állította ugyan, hogy a domb tetején, az erdőszélen látott egy magas, sötét emberalakot, de inkább csak ráhagyták, semmint elhitték neki. Vacsorához készültek dédapámék, de hogy mit ettek, ki tudja már azt, azt se tartották számon, miről esett szó, csak arra emlékeztek, hogy halkan beszélgettek, még halkabban, mint ahogy az eső dobolt az ablaktáblákon. Háromszor zörgette meg valaki a kertkaput, s mikor kinéztek, egy szikár, magas alakot pillantottak meg, akiből hosszú kabátjától és széles karimás kalapjától jóformán semmit sem láttak. Vándordiák volt, és bebocsátást kért éjszakára a cudar idő elől. Asztalhoz ültették, étellel is kínálták, de nem kért ő mást csak tejet. „Csak a csupor tejet, ami a kamrában van, egyebet se hozzon nekem.” Annyi volt a háznál valóban, nem több, de azért jó szívvel adták neki. Meg is itta mind az utolsó kortyig, de hiába kínálták mással, azt elutasította. Egy szó nélkül költötték el a vacsorát, utána is így ültek még jó darabig, pipázva, csendesen. Végül az idegen szólalt meg először: "Nagy szerencséjük van, hogy befogadtak engem, és olyan jó szívvel kínáltak." Azt mondta, hogy tudja ő, hogy elrejtett kincs van a faluban, és meg is mutatja nekik, hol és hogyan találják meg, csak kövessék őt éjfélkor a temetőbe, ott majd megmutatja a kincs pontos helyét.

*

Nem tudom, mióta bámultam a padlót, a foltos járólapok közötti szürke fúgát, a konyha poros sarkában, de azt tudom, hogy nézhettem volna bárhová is, nem változtat semmin. Hogy sírtam-e vagy csak szárazon nyeltem a levegőt, bizonytalan, miként az is, hogy mit gondoltam. Abban az órában a halálon kívül semmi más biztos nem volt.

*

Hejj, ez az ember! Hát, mit gondul ez magában? Tán még, hogy majd elkísérem éjfélkor a holtak közé aranyért, ezüstért. De hogy még egyedül is menjek vele, hát megveszett ez. A körösztútig nem jutnánk, elveszejtene. Oda volnék én is, a jószág is. Menjen magába, ha olyan fene nagy kincs az! Asztalomhoz engedem, ágyat vetek neki, ez meg már azon töri magát, hogy' emésszen el. De meg, eszemnél vagyok egyáltalán? Tán nem a Tóth Ábel mondta a minap, hogy lidércfény gyütt rájuk éjszaka az úton? Pár tél előtt meg a kocsiúton kísértette meg a tüzes ember a szomszéd falu takácsát. Nem tágított tőlük, míg káromkodással el nem űzték, de addigra a kocsis már úgy megbetegedett a látásába, három napig majd megvette az Isten hidege. Hát ilyen megeshetik? Ez meg kincsre nógatna még. Csak táguljon mielébb, csak reggel legyen már.

*

Két sor foga volt: amikor beszélt, az volt benne a legcsúfabb. Mintha két szájat tátott volna egymás után, amit az egyikkel mondott, elnyelte a másikkal azon nyomban, mögötte csak fekete üresség tátongott. Mint aki feneketlen kútba beszél, és nem hallja meg a visszhangot soha, de itt még a kút is ő volt maga. Nem sokat beszélt, akkor is inkább csak úgy kiestek a száján a szavak, de az undok két sor fogát minduntalan megvillantotta. Szabályosan vonzotta az ember tekintetét a természet ezen torz játéka, de nyíltan odanézni senki nem mert, inkább csak a szemük sarkából pillantottak rá.

*

"Aki foggal születik vagy két sor foga van, az meglát valamit, amit más nem lát, ebből lesz a garabonciás."

*

"A garabonciásnak két sor foga van. Valamikor édösanyám mesélte, hogy amikor ijen nagy fölhő gyüttek, akkor a fölhőbű a garabonciás, ott, ott járt a fölhőben vagy avval, és azt mondja, hogy tejjel él a garabonciás, annak két sor foga van. Hát akkor beszélték, tán lóháton járt, na, hogy a levegőben látták, hát ennyit tudok erről."

*

Álmában kifordult egy kicsiny, bőrkötéses könyv a vándordiák felöltőjének zsebéből és halk puffanással a földre esett, és kinyílt az első oldalon. Odahajolt érte ükapám és kezébe vette, bár hogy a betűhöz mennyit értett arról sokat nem tudok, de mégiscsak kezébe vette ő azt a könyvecskét. Amikor fordított benne egyet, megpillantott egy egyfejű sárkányt. Meglobogtatta a szél a nagykaput odakint. Lapozott egyet és egy háromfejű sárkány képét látta a könyvben, aztán még egyet és egy hétfejű fenevad vicsorgott rá a megsárgult lapokról. Tombolni kezdett a vihar, rázta már az egész házat, villámaival megvilágította a környező hegyeket teljesen. Odakint az akolban éktelen sivításba, vonításba kezdtek az állatok, kirúgták majdhogynem az istálló falát. Pedig ha látta volna, hogy mire a kilencfejű sárkányhoz ér, már tövestül csavarja ki a vihar a fákat. "Tegye el azt a könyvet, nem való magának." Ellentmondást nem tűrően magasodott ükapám fölé a vándordiák, az meg félelmében kiejtette a kezéből a könyvet. "Még egyet fordított volna, és mind meghalnak." Jégeső pusztította odakint a tájat. Ükapám halálra vált a félelemtől, és megbabonázva nézte a lábainál heverő könyvet. Majd lehajolt, olyan hirtelenséggel, ahogy talán soha meg nem mozdult előtte életében, felkapta a vándordiák féltett, bűbájos holmiját, és a kandalló tüzére vetette. Velőtrázó sikoltással ugrott utána a vándor, de a száraz, öreg papírlapok úgy hamvadtak el a keze között, mint mikor az őszi avart égetik.

*

"...Zablás sárkányán a garaboncás deák;
Már a forgószéltől csikorognak a fák,
Ropog a pásztornak kunyhója fedele,
Kavarog a vetés, a víz habbal tele,
Egyébütt csendesség látszik völgyön, hegyen,
Csak ott van fergeteg, a hol ő átmegyen..."


*

Onnantól kezdve ükapád ágynak esett, onnan fölkelni többet már nem tudott. A hét napon át tartó égszakadás elvitte a falunak minden terményét, oda lett még az állatok egy része is. Olyan éhínség volt akkor, hogy ha megérte volna ükapád, bizonyosan abba hal bele. De annyi ideje, neki már nem volt ezen a világon. Utolsó útjára senki a faluból el nem kísérte őt, a háta mögött azt mondták, ő hozta a falura a bajt, hogy magára haragított egy garabonciást. A fejfáját még a temetése napján eltörték, a sírt összetaposták. Ha dédanyám rendbe tette, lerontották másnapra ismét. Sokan haltak meg azon a nyáron, túl sokan ahhoz, hogy a természet szeszélyének higgyék. Nemsokra rá porig égették a házat, soha többé ott maradni a családunknak nem lehetett. Minden bajnak okozói voltunk.

*

1944 tavaszán a felborult konyhaasztal fölött apám élettelen teste függött kötéllel a nyakában a mestergerendáról. Szűkösen éltünk a háború kezdte óta, de mindig volt mit ennünk, és tető is volt a fejünk felett. És anyám még ebbe a nagy szegénységbe is gyermeket szült. Bele is halt szegény, pedig életerős fiúnak adott életet, a bába meg is mondta, hogy szerencse fia, mert egy sor foggal született. Egy hétre rá végigdúlták a németek a környéket, és minden élelmet elvittek tőlünk. Másnap a húgommal kimentünk a vasútra, háthogyha találunk valami ehetőt, ami a vagonokról lepottyant a sárba, vagy az állomásfőnöktől szerzünk egy kis tejet a kisöcsénk számára. Útközben eszembe jutott apám meséje, és azon nevettünk fuldokolva, hogy megérkezett hozzánk a kis garabonciás.

2009. április 26., vasárnap

Körtánc

Ketten ültünk a várfalon, azt hiszem, lógattuk a lábunkat. Szokatlanul meleg nyár volt, vagy a hó esett - akkor talán még a kabátot is összehúztuk magunkon. Elálmosodtam, ahogy ott ültem melletted, hosszú veszekedés volt, régről húzódott, az arcunkba sütött a nap. Mégis inkább nyár volt, én csíkos pólót és szandált viseltem, zokni nélkül, te kibontottad a hajad és nem mosolyogtál. Kipróbáltam volna, milyen lehet puszta kézzel felmászni a várfalon, talán lett volna elég repedés, hogy azt a pár métert megtegyem. Inkább elfeküdtem hátra és igyekeztem nem gondolni semmire. Egyszer az út túloldaláról elkezdtem szaladni hozzád, aztán még aznap (később) tésztát főztél nekem, reméltem, hogy majd ketten eszünk belőle, de a te részednek már akkor sem volt gazdája. A konyhaablakból a pályára láttam, eszembe jutottak a délutánok, amikor én is ott leszek, új cipő kellene és többet centerezni, mert nem megy a tempó. Mosogattál. Kérdeztem, hogy segíthetek-e, talán régebben, nem most, de kérdeztem, az biztos, mégse kellettem. A padlón a lábnyomaim, sár vagy izzadtság, majd felmosod azt is, rend lesz, úgy szeretjük. Reggel már a kapu előtt vártalak, pedig alhatnék. A függönyt is elhúzhatnám, hogy ne süssön már hat előtt szemembe a nap. Lógattuk a lábunkat tovább, nem sokat beszéltünk, akkor éppen az is elég volt. Nem volt túl jó ott ülni, de nem volt más választásunk, csupa lehetetlen ötlet. Untattál. Régen ilyen nem volt, máshogy ültünk, biztos a hideg kő teszi. Fájt a lábam, elzsibbadt nagyon, túl sokáig voltam mozdulatlan, nyújtózni akartam, de ráért még, nem siettünk, kettő felé járhatott, volt még egy évünk. Néztelek a sor végéről. Onnan egészen más voltál, igaz én is jobban láttam még akkor, bár mire megromlott a látásom, már közelebb voltál, mire még rosszabb lett, már rég nem volt fontos látni. Mindig szóvá tettem a fülbevalót, mindig. Egyszer - hosszú idő után - nem mertük megfogni egymás kezét, és ezen nem nevettünk, én sokáig sírtam. Aztán átjött egy barátom és ő is sírt, más miatt, de én rád gondoltam. Nem akartunk otthon maradni, de máshol se volt jobb, ő is akkor tört össze, de ismertem olyat is, aki csak később. Nem mondom el, hogy egyszer megöltem valakit, ezt ő mondta, miután végzett velem, azóta nem merünk beszélni, van, amiről nem szabad. Ez már legalább négy törött szívű ember, de lesz még, nem aggódok, máshogyan rántunk le embereket mindig. Átúsztam a lábaid között, ez viszont biztosan nyár volt, és a medence alja félelmetesen közel, eszembe se jutott, hogy mi történhet akármelyik ősszel. Aztán nem is történt semmi, nem akartuk. Sohasem a szemembe történt, akkor nem tudnánk állni, én biztos nem, amúgy is nehezemre esik. Nevettünk, olyankor a dagadó hold dé betű volt, máskor észre se vettük a változásait, és érinthetetlen papírhattyúk szárnya alá bújtunk, ha túl őszinték akartunk lenni önmagunkhoz. Sok órát utaztam magányosan, volt, hogy a sofőr mögött ültem, éjszakánként, amikor nem voltam biztos, hogy ébren maradok. A fényvisszaverő táblák túl gyorsak voltak nekem, máshogy próbáltam számolni a távolságot. Lehetőségeket kerestünk egymással szembeszegülni, vedd ki a szádból a cigit, ha hozzám beszélsz, mégse figyeltem rád. Az egy másik te voltál. Fizettem volna, ha jó gyerekként az ágy sarkában ülhetek, amíg mást csinálsz, de odatettél véletlenül egy könyvet, nem maradt hely, felfáztam volna, mennem kellett. Ilyeneket hibáztam, de volt hogy kevesebbet: néha álmomban elfordultam, és a visszákat sosem vártad ki. Így éltünk, azért amikor még nem voltál, máshogyan tekintettem rád, sose adtunk kész válaszokat, én még kérdezni is csak alig mertem. Most, hogy már lassan tudom az összes választ, végül elfogynak majd a kérdéseim, és csak állok a lámpafényben, és már nem akarok soha mást, mindig csak azt, amit nem lehet.

2009. április 22., szerda

novemberi

novemberi.

Valahogy azt kellene elmondanom,
hogy a hazugságok és elhallgatások
kénsava már titkos utakat mart
fülemtől a szívemig,
és most, a tél közeledtével
apró jégkristályokkal feltelik
testem megannyi kapillárisa.
Mint buszablakra, ül ki
ereim falára a dér, és ujjbeggyel
rajzol hamis dallamokat belé
minden messziről jött
kifosztott szívű komédiás,
akik egy anekdotát ismernek,
s lám, azt is rosszul csupán.
Mosatlan üveg a lelkem.
Falán rúzsfoltok elkent
pirosában kitaposott ösvény
a „rajtam át”.
Szájpadlásomról gyomromba
zuhanva vívnak lassú
haláltusát visszanyelt remények,
s nyelvem hegyén - érzem - saját
hazugságaim kénsav íze éget.

Kölcsönszálak visszadoboza

Kölcsönszálak visszadoboza

Aldonak
(Akciók és reakciók bizonyos Csikkekre, vagy csak a létünkre magára.)

I.

Nemdohányzó létemre jelentős mennyiségű
slukk torzítja agyamat. A folyamat csak addig
mérgező, míg meg nem tanulom szabályozni
a torzítást. Átszűröm magamon a világot.

II.

A fákon gondolkoztam.
Mennyi információt képesek juttatni
gyökerükből koronájukba?
Milyen mélyre kell ásniuk, hogy
felfoghassák a fényt?

III.

Egyszer olyan sokáig beszélgettünk, hogy
már szégyelltem, hogy nem dohányzom.
Jó lett volna veled füstölögni:
elfüstölni pár gondolatot,
pipát könnyezni,
szivardobozba zárni egymást.

IV.

A roráté utáni pécsi reggelbe
- én páragomolyagot,
te cigarettafüstöt –
egyszerre köhögtünk bele.
Talán ugyanarra is gondoltunk.

V.

Huszonéves fejjel, már cherubokkal őriztetem…
Először azt sem tudtam, honnan gurult elém.
Leporoltam, vegytisztítottam és láttam: szenvtelen.
Azóta vizsgálódok gyakran az út poros felén.

VI.

Hogy dűlőre juthassunk végre,
csontos kezemmel eltakarom
kissé a szemem, így a nap fénye
nem bántó; lenyűgöző hatalom.

VII.

Arcát szitakötőszárnyak mögé rejti.
Földre ült a hideg avarban.
Fának vetett hátán verítékcsepp jelzi:
Fáradt már kiáltni a zajban.

VIII.

Hosszú heteken át ki volt kapcsolva.
Kihűlt.
Szakember kéne, de akit találok, azt mondja:
Ő ehhez nem nyúl.
Aki meg nyúlna, attól én tartok leginkább:
kontár.
Pedig engedni kéne, legalább lássuk,
mi a baj.

IX.

Amikor másodszor futottunk (a hidegben)
- mint két kimódolt igazság -, szemben
a ki tudja hánnyal, velünk kocogott az Isten
- mint két kimódolt hazugsággal – is, nem?

X.

Kezdjük úgy, mint már egyszer régen.
Nekünk a gondolat kegyhely, s tövében
úgy alszunk, mint a katedrálisok, s mélyen
felbuzog százezer szó tarka tétlenségben.

2009. április 21., kedd

Egy sz. vége

Egy sz. vége
(ciklusok)

I.

Visszajöttek.
S lángoló kardokkal vették fejünket.
Majd gúlákba rakták;
megsimogatták.
Becéztek,
szeretgettek...
(Újabb kardot fentek.)
Megcsókoltak.
Ismét fejek hulltak.
Torzult grimaszokba fordult
arcvonások,
bár fejünket vették, ezek csak
karcolások.
Hasítottak mást is:
szövetet, húst, csontot.
Fájt is, de nem rontott sokat.
(Már nem sajnáltam egyetlen lovat sem.
Hisz azt csak lelövik, ugye?
Gyorsan vége, s míg kiszenved
vigyáznak rá mosolygós szentek.)
De gúlába rakott fejeink között
táncol még a
sze-
re-
lem.
Pillantásunk még nem érti;
szánk fölött (mellett, körül)
néma mosoly, zaj se sérti
a fülünk csak a
csönd.
Sötétség.
Aztán lopva
sírás.
Valaki felfogta.



II.

Visszajöttek.
(Mások!)
Helyükre tették fejünket.
De fordítva.
És kibomlott a világ.
Minden mi megállt
elindult újra,
másként mint eddig,
üresre fújva.
Tartalmatlan
felfoghatatlan
tam-tam szólamokban
szaladtam-tam-tam...
Rossz irányba forog a világ,
vagy csak mi (?) indultunk
el utunk sárgaköves vonalán
a keresztút felé, hol
nincsen tábla
sziklára festve, vagy
mohos fába vájva,
de dohos levegőben sem
pihen
a visszatérés fanyar
aromája.
Szálkák vagyunk saját szemünkben,
gerendákat egyensúlyozunk
két kezünkben,
s ha kibillen e tétova inga
(egyszer felborul minden mérleghinta)
ismét átfordulunk a trapézon.
Miként sűrű, fekete tinta
omlunk rideg hamvainkba.
Függünk balgán, mint a
rézón.



III.

Visszajött.
(Egyedül.)
Most már csak értem.
Mindig is vártam, de
sohase kértem.
Szétszakadt a rím...,
a dallam megfagyott...
Már csak belső allegóriák,
algoritmusok,
alteregók,
agónia
a gnóm lélek tükörképe
megmutatja végre, hogy
mi a Hamis,
a Csaló,
az Ál;
hogyan alakul ki a Közöny,
s a vállnak az az egészen
különös, szinte(?) megvető
rándulása.
Bár kívülről króm
és titán
belül langyos és puha.
Fájni már nem fáj,
de még rendkívül ostoba.
Nem éri már el meddő szólam,
okkultizmus, bűbáj, mágia.
Elüldöztem a Nagy Csalót.
Felszabadultam.
Csizmája nyomát a porhanyós hóban
elnyelte a hollószín éjszaka.

(S tudta, hogy hiába:
hát vissza se nézett...)


IV.

Visszajöttek.
S tovább mentek.
Pillantásuk a gyűlöletnek,
a haragnak,
és a szenvtelen szavaknak
vánkosa.
S nem értik, hogy
miért vagyunk mások,
miért nincs rajtunk mosoly,
miért csak mindig komoly
és tekintélyes, komor
arcrándulások mit kapnak.
Más mit tőlünk megszokhattak.
És igazuk van.
A mi hibánk.
(Persze. Mindig.)
De bárhogy is lesz, már
nem nyílik a szánk
boldog szavakra.
Mert nem akarjuk.
Akarva.



V.

Visszajöttem.
Vissza kellett térnem
a gyökerekhez,
hogy valahogy megértsem,
megfejtsem
a szubsztanciát.
Nincs okozat,
nincsen cél,
nincs rendszer,
nincsen még
szemrebbenés sem,
és nincsen kijárt,
kitaposott ösvény,
mert nincsen olyan hely sem,
hova vezethetne
szellem,
lélek,
nem, nem.
Nem maradhatok.
Itt semmiképp sem.
Visszajöttem.
Mert nincs hová mennem.



VI. (Coda)

Hát, kiírtam magamból.
Ki kellett.
Én nem igazolhatom a
sekélyes közhelyet,
hogy mindent begyógyít
a Nagy Felcser,
mert nekem csak
barázdákat metszett
arcomba, és szomorúságot
a szívembe.
Nem lehetett örök,
(egy sz. sohasem(?) lehet)
és amilyen szép volt,
mily kiváló,
emberfeletti
(sz. feletti!)
oly ocsmány rútság
nem kerekedhetett volna soha
ellene,
mint ami helyette
(belőle!)
lett.
Isten látja lelkem
-Ezt. Így.-
soha nem akartam,
és nem állt mellém semmi
erő, sem hatalom,
hogy megakadályozhassam.
Nem akartam hit nélküli dühös fájdalommá válni.
De annyira félek:
kiüresedni.
átlátszani.
nem önmagam lenni.
magamban elveszni.


Imádság sz. után

"Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége."
(Ady Endre: Imádság háború után)



Békességet!
csak ennyit kérek.
Kérlek!
Mindig csak zokszóval
verlek fel,
csak akkor kérem
örök figyelmedet,
mikor már nem tudok elvenni
máshonnan és
nagyon kevés amim van.
(Semmi.)
És Te meghallgatsz.
És nem adsz.
Próbára teszel,
és bár kevés a teher,
nem állom, mert
gyenge vagyok,
erőtlen vagyok,
üres vagyok,
átlátszó vagyok,
szappanbuborék
és már fáradt vagyok szállni,
már túl fáradt sodródni,
már zuhanni sem vágyom,
már emelkedni sem tudok.
És földet érni; azt sem akarok.
Néha már mindentől félek.
Kérlek!
Csak ennyit kérek.
Békességet!

2009. április 20., hétfő

Régtől fogva II.

Régtől fogva II.

Le kell írnom, hogy
nem szeretlek,
mert mások vagyunk,
mint a magunkról
festett képek:
kopott, poros szentek.
Dohos keretnek
szúette fája,
ujjlenyomatfoltos
üvegnek homálya.
Nem riadunk.
A nagyobb tüzeknek
lángja már nem ér el,
a kisebbeket csak pár
szemrebbenéssel
nyugtázzuk.
Unott tettetéssel
illetlen vigyázzuk
és harmadnap esténként
szokásból kirázzuk
lábtörlőnket. Egymást
nem óvjuk már a portól,
egy s mást megszoktunk már,
és olykor nem zavar
a kádban a sok hajszál,
és nem dühít, hogy
nyugalmunkon zaj hál,
és zörej zihál csak.
Kiáslak magamból
-ígérem- marokkal,
kiégetem helyed és
felszórom sóval,
és kivárom, kívánom,
hogy romlott harci kedvek
babonával hintsenek,
hogy mindent elfeledjek.
Mert le kell írnom, hogy
nem szeretlek.

Régtől fogva

Régtől fogva

Vértelen ajkamról ha eltűnne a szó
kezemből a toll
lábam alatt ha okafogyottá válna az út
ó bár céltalan lenne tekintetem
és menthetetlenül süket a fülem
ne szomjazhassak friss levegőt
és karom veszítse el az erőt
szívem csak dobbanni szűnne meg
ha téged elfelejtelek.

Átok szagú áporodott ezerszer látott
untig hallott minden mi régi avitt
minek már idejét sem tudom
se szeri - se száma szavaknak
megfakult csengése
az hogy vagy
örökre mindig
hogy reggeli lépteid mindig megérintik
a nyikorgó padlót
hogy nem múlna el nappal
hogy ne mérgelődnél seszínű hajaddal
hogy minden étkezésnél megmarad egy falat
és mindig elalszol az operettek alatt
hogy mindig ugyanúgy ugyanazon szóval
évődünk egymással -két régi fakó dal-
hogy százszor ismert viccek, ezerszer járt utak
mégsem zúzzák porrá a közös álmokat.
Azt szeretem.

Én (képek)

Én (képek)

Isten nekem egy fodrozódás
a vizespohárban, üvegfalról visszaverődő
reflexió önmagamra, önmagam hiányára,
egy én-zuhatagra, vagy egy Péter-fára,
mely amikor zöld, akkor sárga.

Isten nekem golyóstollból folyó tinta,
de nem a tinta, hanem a tintafolyás,
a papírba ivódás, ez a hinta-palinta,
hogy már a papíré, még a tollé,
sohasem az enyém.

Isten nekem a kutya vacsorája,
akire rácsöpög reflexesen a nyála
az ebnek, ehhez nem kell feltétlenül kivertnek
születni, megkockáztatom kutyának
sem muszáj.

Isten nekem egy félhatos terasz,
ahol szódát iszom citromkarikával,
és arról írok, mi nekem az Isten,
és a számmal azt formálom néha:
még egy pohárral.

Isten nekem egy „mivel tartozom?”,
amit napjában tízszer felteszek, és
mindig más az Isten, néha
párszázas ajánlat, máskor jóval drágább.
nem filléreskedek.

Isten nekem a meleg kenyértészta,
amit bab mellé falok, tömök
magamba mohón, és megüli a gyomrom,
és én kapkodón nyúlok víz után:
Istenbe fúlok.

Isten nekem veszekedés utáni állapot,
amikor nem volt igazam, de nyertem,
az erős akaratú emberek sajátja
csupa olyan relációban, melyben nem
szerepel Isten.

Isten nekem anyám telefoncsörgése:
a mindig hívás, az estéről estére
való lét, amit elviselhetetlenül könnyű
lenne viszonozni, és ha elmarad mégis,
csak elkezdek morogni.

Isten nekem egy szem gesztenye
a gesztenyefa alatt, mely kiűzetett
a nyárból, és aláhullott és egyetlen
maradt, mégis magától értetődően
természetes.

Isten nekem egy régi anekdota,
melynek tréfáját száz éve értették csupán,
és most százhuszonhárom évesnek
kellene lennem, hogy legalább mosolyra
húzzam a szám.

Isten nekem egy prímszám,
mert minél nagyobbat keresek, annál
nehezebb találni és merő hazugság,
hogy nem imponál, ez a végtelenben is
oszthatatlanság.

Isten nekem egy táska a hátamon:
egy mindig velem, de mindig mögöttem,
és csak akkor veszem fél vállra
és húzom magam elé, ha éppen a
kulcsom keresem.

Isten nekem egy ötgrammos tejcsokoládé.
szájban olvadó kuriózum; ajzószerem.
csak szopogatni, ízlelgetni, forgatni
szabad; érzem, ha harapom,
bűnbe esem.

Isten nekem a megosztás, az hogy
én adok,
én adsz,
én ad,
én adunk,
én adtok,
én adnak.
Én ablaknak támasztom a hátam,
hogy nekem dőljön a világ.

Isten nekem egy ablak,
melynek a hátamat támasztom,
hogy nekem dőljön:
a kutya vacsorája, egy félhatos terasz,
egy prímszám, egy szem gesztenye,
egy táska a hátamon, benne egy
régi anekdota telefoncsörgésről,
tintafolyásról, fodrozódásról,
és akkor megreped Istenablak-támaszom,
mint veszekedés után. Mivel tartozom?

Imalom

Imalom

Lelki békémet kyrie
eleisonokban mérem,
és bár hiszek Egyet,
mégis olykor kétlem,
figyelmem kéri-e.

Tőlem elveszi a világot,
Agnus Dei, a bűnt,
és bár hiszek Egyet,
sokszor olybá tűnt,
nem értem kiáltott.

Örök elbeszélés,
örök egymás mellett,
és bár hiszek Egyet,
többre még nem tellett,
mint az örök kérés.

Elvétem a Miatyánkot,
már csak üres próza,
és bár hiszek Egyet,
már rég nem szórja
a csipkebokor-lángot.

Irgalmazz nekünk!
Fölénk nőtt a bánat,
és bár hiszek Egyet,
csak egyet; nem Hármat.
Keveset nevetünk.

Csillagpor

Csillagpor

Azt hiszem, úgy szerettelek,
mint a csillaghullás:
légkörben felizzó porszemek
lefelé lángcsóvás
megalkuvása.
Ahogy sosem érünk földet,
mert előbb égünk el ökölbe
szorított szerelemmel.

(Azt hiszem, úgy szerettelek,
mint a csillaghullás:
tizedmásodpercig felizzó
hazugságok fölé simuló
mélykék elmúlás.
Hogy sosem érünk földet,
mert előbb hunyunk ki arcunkat
takaró tenyerekkel.)

mozaik

mozaik

én belőled leszek majd
kőtörés utáni
felhorzsolt csend
amiben jobbról kapom a fényt
balról a jódmarta sebek pirosát
és középen megkomponált rendben
viharzik a nem-tudás
száraz porfellege falainkon
garattépő köhögés
a légkalapácsdúrban sikoltó
szilánkcsörömpölés
visszhangja a
mozaikban újjászületésnek

Párnája mellé

Párnája mellé

Előmelegített tetőteraszán figyel,
és sokszor elhiszi, napelemnek lenni könnyebb:
csak felszívni a fényt,
ami úgy is előbújik, magától értetődően,
mert teljes sötét nincsen.
Pedig nagyobb csoda utánajárni, hogy
mitől virulens,
mitől tolul a fülbe a vér,
mitől szakít ki fél napokat
életéből egy fejfájás,
vagy hogy miért sodor
elhamvadt dohányból új cigarettára
kávé mellé, amikor volna más is.
Néha odakészít a párnája mellé
önzésből egy búcsúsms-t,
hogy legalább maga előtt erősnek látsszon,
és ott figyel előmelegített tetőteraszán,
és szeretné hinni, hogy
a vásznon 11 után nem
erotikus dráma
pereg majd.

2009. április 15., szerda

Széljegyzet

Széljegyzet

Csak hétfő reggelek suhannak,
és a busznak a bal széle tömött;
a boltban féloldalasan vannak
a konzervek egymás mögött.
A bonctermek pangnak,
és két üres szó között
üres gondolatok zuhannak,
mint végtelen mélybe lökött
dallamok, melyből a hangnak
még a színe is megszökött.
S hiába tetszem magamnak,
ha csak csonka vagyok és törött.

Elalvás

Elalvás

Számban megalvadnak a szavak.
Lassú ütemre járnak ernyedt táncot
üres gondolatok, régmúlt románcok.
Emlékeim, mint apró bányatavak:
sötétek, mélyek és ha beléjük fulladok
nem találnak soha. Tán nem is keresnek.
A számban alvadt szavak a felszínig kerengnek
és szétpukkannak lomhán.
Szememben megfakulnak a színek
és a régi tüzek nem égnek csak tompán.
Karcsú füzek között, hegyvonulat ormán
csak percmúlatásként születnek a rímek.
S ha egy szellő felkap, és elfut velem messze:
Ki marad itt sírva?
És ki marad nevetve?

Alkony

Alkony

Víz alatt a föld
csendes nyugalomban.
Napsütötte tóban
széna ül halomban,
és ázik zaj nélkül.
Búzavirág kékül
páratlan sorokban,
bennrekedt a hang
a sok békatorokban.
Nem fodroz a felszín,
tükrét alkony festi,
a vágott fű illata
halovány és messzi.
Nem tár szárnyat madár,
nem surran a csík sem.
Megpihent a világ:
levegőt vett Isten.

(Vonatút Pestről Pécs felé egy valószerűtlenül régi nyárutón.)

2009. április 12., vasárnap

Ithaka

Eredetileg úgy terveztem, hogy csak saját írásokat teszek majd fel a blogra, hogy egy helyen tudhassam végre az ilyen-olyan firkáimat, de azt hiszem, hogy néhány útjelő elhelyezése még nem az alapgondolat ellen való.

Konsztantinosz P. Kavafisz

Ithaka

Ha majd elindulsz Ithaka felé,
válaszd hozzá a leghosszabb utat,
mely csupa kaland és felfedezés.
A Küklopszoktól és Laisztrügónóktól,
s a haragvó Poszeidontól ne félj.
Nem kell magad védened ellenük,
ha gondolatod tiszta és egyetlen
izgalom fűti tested s lelkedet.
A Laisztrügónokkal, Küklopszokkal, a bősz
Poszeidónnal sosem találkozol,
hacsak lelkedben nem hordozod őket,
hacsak lelked nem áll velük utadba.

Válaszd hozzá a leghosszabb utat.
Legyen minél több nyári hajnalod,
mikor – mily hálás örömmel! – először
szállhatsz ki sose-látott kikötőkben.
Állj meg a föníciai pultok előtt,
válogass a jó portékák között,
ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt,
és mindennemű édes illatot,
minél többet az édes illatokból.

Járj be minél több egyiptomi várost,
s tanulj tudósaiktól szüntelen.
Csak minden gondolatod Ithaka legyen;
végső célod, hogy egyszer oda juss,
de ne siess az úttal semmiképp.
Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út,
hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten,
az út aratásával gazdagon,
s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad.
Neki köszönöd a szép utazást,
mit nélküle sosem tehettél volna meg,
hát mi mást várhatnál még Ithakától?

Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is;
a szerzett tudásból s tapasztalatból
máris megtudhattad, mit jelent Ithaka.

(Fordította: Somlyó György)

2009. április 1., szerda

Roráté

Roráté

Valahol a hátsó sorokban ültél,
és én egész idő alatt
nem mertem megfordulni,
féltem, hogy észreveszel,
és akkor el kell fordítanom
a tekintetem, és nem
nézhetek a szemedbe többet,
sosem volt még ilyen
kényelmetlen a pad,
és nem mentem aznap áldozni,
csak téged oltár előtt lássalak.

2009. március 31., kedd

Az ember itt

Első, blogindító gondolat, Pilinszkytől kölcsönözve.

Pilinszky János

Az ember itt

Az ember itt kevés a szeretetre.
Elég, ha hálás legbelűl
ezért-azért; egyszóval mindenért.

Valójában két szó, mit ismerek,
bűn és imádság két szavát.
Az egyik hozzámtartozik.
A másik elhelyezhetetlen.