Én és Chopin I - III.

Én és Chopin

I.

Nem jutott eszembe, hogy Chopin. Az Istennek se. Töröm a fejem, töröm, mintha az életem múlna rajta... Ezkiezkiezkiezki? Áh! Megvan! Brahms! (Chopin...)

Még szerencse, hogy ez nem XXI. századi dilemma.

II.

Kegyetlenül klampírozik (Chopin). Úgy veri azt a zongorát, mintha az élete múlna rajta. Tízesével csapkodja a hangokat, hármasával az akkordokat. Félő, hogy kiszakadnak a billentyűk. A kalapácsok, már majdnem elpattintják a húrokat. De ő csak üti a zongorát. Mintha az élete... „Barmok!” - mondaná, ha Beethoven lenne. Majd belehal, ember nem zongorázik így! Mintha az élete... 156 év távlatából hallgatom, és azt hiszem, hogy Brahms.

Chopin belehalt az értelmetlen klampírozásba. A pedálozás vitte el, nem bírta a szíve. Az élete múlott rajta. „Barmok!” - gondolta mielőtt meghalt.

III.

Beszélgettem Brahms-szal a minap. Kedd délután volt, fél négy felé. A Dóm téren sétáltunk a gesztenyefák alatt, néhol cinkosan a sárga avarba gázolva. Fel-felpillantottunk a székesegyház négy magas tornyára, és megálltunk csodálni a napsütötte őszi Mecsekoldalt. Arról mesélt nekem, hogy amikor a Magyar táncokat írta, akkor sokat gondolkodott azon, hogy miért mondta Beethoven, hogy „Barmok!”. Akkor már nem is hallott. Csak egyszerűen érezte, hogy elkorcsosul a világ, és hogy minden érték terhessé válik. „A modernitás emésztőgödre elnyeli az élhetetleneket: a művészeket." - így Brahms. Erre azért már le kellett ülni. Besétáltunk hát a Barbakán-kertbe és átellenben Janus Pannonius szobrával letelepedtünk egy rododendron bokor árnyékába. A püspöki palota erkélyéről Liszt mosolygott ránk. Ültünk az októberi langy délutánban és egyetértően hallgattunk. Nekem épp pár kósza rím motozott a fejemben giccses összevisszaságban, amikor egyszer csak Brahms felém fordult és elsírta magát. Kövér, férfias könnyekkel sírt, hangtalanul. Csak a válla rázkódott meg néha, és olykor önkéntelenül összerándult kicsit. A vállamra borult és éreztem, ahogy meleg könnyei lassan átitatják a ruhámat a bal kulcscsontom tájékán. Megrázó élmény egy meglett férfit így sírni látni. Nem mertem megkérdezni, hogy mi az oka, bár a világon semmi nem foglalkoztatott jobban. Lassan megnyúltak az árnyékok a kertben és a régi várfal fekete lepelként terítette ránk selyemszövetű éji palástját. Zárt a kert. Mennünk kellett. Nem szóltunk egymáshoz egész úton. Elkísértem hazáig, nem lakott túl messze, és én úgy éreztem szüksége van rám. Elköszöntünk egymástól, és én sarkon fordultam; már megtettem pár lépést, amikor utánam kiáltott. Várjak! Megvártam. Előkotort a zsebéből egy darab sárga papirost és zaklatott, kusza betűkkel írt rá valamit, majd a felöltőm zsebébe csúsztatta, és hosszan, erősen megszorította a kezem. Hazaindultam az egyre hűvösödő októberi éjszakában. Egy félreeső sarokban aztán nem bírtam tovább, és el kellett olvasnom barátom üzenetét:
"A világ Júdássá válik köröttünk. Elárulnak, megtagadnak minket, mert a saját hangunkon merünk szólni. És mi marad nekünk, ha elveszik a hangunkat, ha elnémítják a prófétákat?"
Aznap este sokáig nem jött álom a szememre. Chopin szonátákat és mazurkákat hallgattam. Milyen fiatalon meghalt. Talán jobb is neki. Nem látta Brahms-t sírni.