Én és Chopin X.

X.

Péntek éjjelente összeültünk eszmét cserélni. Beidegződött, régi szokás volt ez, a világért ki nem hagytuk volna. Pontban este 10 és 11 között találkoztunk nála, vagy nálam, néha máshol, olyankor kicsit előbb vagy később. Éves menetrendünk volt a témák tekintetében. ABC sorrendben haladtunk előre szép lassan és választottunk a soron következő betűhöz passzoló témát, aztán ha végére értünk, elfogytak a betűk és jött a „zs” utáni űr (abszolút nulla fokra hűtött indulatok), kezdtük elölről.
Ha elfogyott a bor: kiszáradt a szánk és a torkunk és a padlón fuldokolva találtak ránk reggelente: nála vagy nálam, néha máshol. Péntek esti kalandozásaink során eljutottunk hát az „i” betűig, melyet laza összevisszaságban előzött meg az
A, mint apátia (olyan világmegváltósan berúgtunk és éjfélre már egymás vállára borulva aludtunk);
B, mint bungee jumping (ld. előbb);
C, mint (adatvédelmi okokból titkosított női név), valami vízitündér;
D, mint d-moll (szakmai kérdések feszegetését kandallónyugalommal erőltette rám néhanapján, ellentmondást nem tűrően);
F, mint fenék, annak is a női válfaja (azonmód meg is egyeztünk, hogy T, mint tompor alatt még tovább tárgyaljuk a kérdéskört);
G, mint Grieg (mondanom se kell, ki vetette fel a témát, és már-már perverz módon ragaszkodott is hozzá – persze a perverzió megítélése csak társadalmi helyzet és kor függvénye -, no lám mégiscsak igazam volt);
H, mint hasis (a problémát előbb megismerni kell, s csak után megoldást találni rá, ehhez mérten a megoldás elmaradt a megismerés folyományaképpen);
és el is jutottunk az „I”-ig.
I, mint Istenhit. (Ateistáknak: i, mint istenhit.)
Chopin mindjárt az elején, mintegy támadólag leszögezte, hogy voltaképp ő hisz Istenben. Én is. (Az ebédlőasztal – mely társalgásaink örökös színteréül szolgált, tanúságtevő, szent hallgatásban – felett kifeszített Jézus alig észrevehetően mosolyra húzta a száját és amennyire a kezén átfúródott szög mozdulni engedte, haloványan legyintett.) Ezen aztán, annak rendje és módja szerint, azonnal össze is kaptunk. (Vesztünk, írtam volt először, még a jegyzeteim közé, de inkább volt ez gyermeki civódás, mint vérre menő vallásháború. 8 napon belül gyógyultunk és a vizes márványlépcsőre fogtuk.)
Felsorakoztatta érveit Isten léte mellett, én is az enyémeket és szédült sakkjátszmába kezdtünk. Világos futó, A6 – E2 (teremtés). Sakk. Óránk nem lévén a két lépés között eltelt időt cherubok és szeráfkarok mérték, megközelítő pontossággal. Most jön a sötét gyalog, aki Chopin megközelítésében én volnék. (Óvtak a sötét paraszt terminológiától, elcsépelt, kicsinyes tréfa, maradtam hát gyalog, setét.) Érvek háborúja dúlt, pro és pro, és nem sikerült meggyőznünk egymást Isten létezéséről, holott mindketten makacsul hittünk benne. Mondják: a párhuzamosok a végtelenben, mint sínpár a horizonton. A mi párhuzamosságunk, véges voltunkra tekintettel, végtelenül messze állt attól, hogy majdan a már említettben találkozzon. Mihelyst öröklétünk horizontja kitárul, igazságban megbékélés lesz jutalmunk és ama sínpárok összetartó árnyékában hűsölünk saját mérhetetlen horizontunkon.
Negyed négyre járt és elfogyott a bor.
Száraz, kaparó torokkal dőltünk egymás mellé a puha perzsaszőnyegre, mely a Szent Inkvizíciót ábrázolta. (Németalföldi ismeretlen mester műve, XVI. század első fertálya.)

Szeptembernek

Szeptembernek

Egy éve egyedül.
És nem nyugtat a csend.
Torkom mélyén lent
kedves szavak
nem nyugszanak.
Párnám alatt nem pihennek
édes lehelletek.
Fülemben nem csengenek
ismerős nevek.
Megfakult helyek,
hol emlékeim járnak,
szememben pihenő szemek:
foltjai régi láznak.
Égi varázslat hangját
játszó lemez fátylat
terített, mit fellebbent
a látszat, s helyén a
valóság átható, bágyadt
moraján zenélünk
fáradt hanggal, s
fáradt szívvel élünk.

Én és Chopin V - IX.

V.
Chopin bizalmasan a kezembe csúsztatott egy gyűrött papírfecnit. Az állt rajta, hogy feltétlenül adjam át Beethovennek, hogy „Barmok!”. Ő érteni fogja, nyugtatott meg.


VI.

Chopin és Beethoven valami kegyetlenül bebasztak. Nincs jobb szó. Spiccrumot ittak húzóra, és olaszrizlinget kisfröccs gyanánt. Hajnali háromkor ott dajdanoltak a kőkerítés tetején, és tán héberül vagy ógörögül kántáltak, aztán meg violinkulcsot igyekeztek vizelni a friss hóba. „Barmok!” kiáltotta oda foghegyről Brahms, amint elhaladt előttük. Valójában csak az zavarta, hogy őt nem hívták meg.


VII.

Bungee jumping. Ez is közös bennünk. A nemugrás. Én félek, meg izzadok, meg szédülök, meg tériszony, meg szívszélhűdés, meg anyámkínja; ő meg egyszerűen nem ér rá, mert dolgozik. Éjt nappallá téve komponál. Jókifogás...


VIII.

Chopin életében először ült repülőn. Hogy a halálfélelem és a heveny hányinger által megosztott figyelmét valamiképpen lekösse walkmant hallgatott. Kérdeztem: mit? Erre nekem esett, hogy mit gúnyolódok én vele, meg hogy legalább én ne zendítsek rá az örök nótára, eleget hallgatja azt úgyis másoktól, hiszen miért ne kapcsolódhatna ki ő is, azért mert zeneszerző még nem kell Griegbuzinak lennie, meg úton-útfélen démoll toccatára fúgázni a parkettát, hadd legyen már nyugta ebben a büdös életben egy kicsit, én meg értsem meg, hogy az munka, ez meg szórakozás. A gépet megrázta egy légörvény, erre ő előbb precízen kidobta a taccsot (zacsiba, mert minimális lélekjelenléte azért még volt), majd elájult. Én meg persze belehallgattam a walkmanbe. Peer Gynt. Chopin homoszexuális volt.


IX.

Chopin minden vasárnap az édesanyjánál ebédelt. Előtte – utána sosem kereste, de vasárnaponként pontban délben mindig (mindörökké) megjelent. Bizalmas viszony volt ez, mint egy kihallgatás. Bár csupán ketten vettek részt, ezeken a titokízű ebédeken (később már csak löncsöltek, haladtak a korral), mégis úgy vonta félre Chopin anyja Chopint, mintha egy – csak őket figyelő – társaság sóvár tekintetei elől szeretné elrejteni legféltettebb kincsét. Kiragadta, kimarta, kiszakította a valóság szövedékéből Chopint, aki ezzel szinte meg is szűnt létezni. Anyai reflexióvá vált.
- Beszélnünk kell. Négyszemközt. – szinte nem is mondta, nem is lehelte, inkább csak gondolta (átgondolta a fiába), de még azt sem túl erősen. Bal válláról lesepert anyai keggyel egy pihét, jobbról a közönyt. Bicepsz alatt megragadta és mint aki szerelmet vallani készül úgy lihegte fia nyakába forrón, vágyakozón:
- Írtál?
- Igen, anyám.
Chopin dúdolni kezdett. Eldúdolta, amin hétfő reggeltől szombat éjjelig dolgozott, eldúdolta az életét, örömét, a gombás rántottát, a csöpögő vízvezetéket és hogy inkább nem nyúl a hidegvízhez, csak szerelőt ne kelljen hívni (Chopin meleg vizet iszik! Illetve nem iszik, megvárja míg kihűl.), eldúdolta, hogy mivé vált a világ.
Hét perc telhetett el ezzel a hülye dünnyögéssel, mikor Chopin anyja erélyesen csendre intette fiát és csak ennyit sziszegett:
- Hangszereld!
Hangszerelte (Chopin). A különbséget zongorázni lehet. Az anyjának jó füle volt ehhez, mindig tudta mivel érdemes foglalkozni és mi az amire nem szabad téntát és tehetséget pazarolni. Két dolog tette naggyá: ez a hallás és egy fajta tejszínes tormakrém, melyet főtt marhaszegy mellé szokott tálalni minden vasárnap délben.
Chopin pedig komponált és tormakrémet evett, holott a beleit már többnyire aznap estére kikezdte és utána egész éjjel szenvedett. Papucsgyerek volt.