Én és Chopin X.

X.

Péntek éjjelente összeültünk eszmét cserélni. Beidegződött, régi szokás volt ez, a világért ki nem hagytuk volna. Pontban este 10 és 11 között találkoztunk nála, vagy nálam, néha máshol, olyankor kicsit előbb vagy később. Éves menetrendünk volt a témák tekintetében. ABC sorrendben haladtunk előre szép lassan és választottunk a soron következő betűhöz passzoló témát, aztán ha végére értünk, elfogytak a betűk és jött a „zs” utáni űr (abszolút nulla fokra hűtött indulatok), kezdtük elölről.
Ha elfogyott a bor: kiszáradt a szánk és a torkunk és a padlón fuldokolva találtak ránk reggelente: nála vagy nálam, néha máshol. Péntek esti kalandozásaink során eljutottunk hát az „i” betűig, melyet laza összevisszaságban előzött meg az
A, mint apátia (olyan világmegváltósan berúgtunk és éjfélre már egymás vállára borulva aludtunk);
B, mint bungee jumping (ld. előbb);
C, mint (adatvédelmi okokból titkosított női név), valami vízitündér;
D, mint d-moll (szakmai kérdések feszegetését kandallónyugalommal erőltette rám néhanapján, ellentmondást nem tűrően);
F, mint fenék, annak is a női válfaja (azonmód meg is egyeztünk, hogy T, mint tompor alatt még tovább tárgyaljuk a kérdéskört);
G, mint Grieg (mondanom se kell, ki vetette fel a témát, és már-már perverz módon ragaszkodott is hozzá – persze a perverzió megítélése csak társadalmi helyzet és kor függvénye -, no lám mégiscsak igazam volt);
H, mint hasis (a problémát előbb megismerni kell, s csak után megoldást találni rá, ehhez mérten a megoldás elmaradt a megismerés folyományaképpen);
és el is jutottunk az „I”-ig.
I, mint Istenhit. (Ateistáknak: i, mint istenhit.)
Chopin mindjárt az elején, mintegy támadólag leszögezte, hogy voltaképp ő hisz Istenben. Én is. (Az ebédlőasztal – mely társalgásaink örökös színteréül szolgált, tanúságtevő, szent hallgatásban – felett kifeszített Jézus alig észrevehetően mosolyra húzta a száját és amennyire a kezén átfúródott szög mozdulni engedte, haloványan legyintett.) Ezen aztán, annak rendje és módja szerint, azonnal össze is kaptunk. (Vesztünk, írtam volt először, még a jegyzeteim közé, de inkább volt ez gyermeki civódás, mint vérre menő vallásháború. 8 napon belül gyógyultunk és a vizes márványlépcsőre fogtuk.)
Felsorakoztatta érveit Isten léte mellett, én is az enyémeket és szédült sakkjátszmába kezdtünk. Világos futó, A6 – E2 (teremtés). Sakk. Óránk nem lévén a két lépés között eltelt időt cherubok és szeráfkarok mérték, megközelítő pontossággal. Most jön a sötét gyalog, aki Chopin megközelítésében én volnék. (Óvtak a sötét paraszt terminológiától, elcsépelt, kicsinyes tréfa, maradtam hát gyalog, setét.) Érvek háborúja dúlt, pro és pro, és nem sikerült meggyőznünk egymást Isten létezéséről, holott mindketten makacsul hittünk benne. Mondják: a párhuzamosok a végtelenben, mint sínpár a horizonton. A mi párhuzamosságunk, véges voltunkra tekintettel, végtelenül messze állt attól, hogy majdan a már említettben találkozzon. Mihelyst öröklétünk horizontja kitárul, igazságban megbékélés lesz jutalmunk és ama sínpárok összetartó árnyékában hűsölünk saját mérhetetlen horizontunkon.
Negyed négyre járt és elfogyott a bor.
Száraz, kaparó torokkal dőltünk egymás mellé a puha perzsaszőnyegre, mely a Szent Inkvizíciót ábrázolta. (Németalföldi ismeretlen mester műve, XVI. század első fertálya.)