Én és Chopin XI.

XI

Fél kettő körül hívtak. Lecsukták. Gondolom, azért engedték meg, hogy felhívjon, mert már megint az ügyvédjének hazudott engem. Muskotályos rezignáltsággal vette át a kagylót az ügyeletes tiszttől és mézes-mázos hangon megkért: ugyan lennék már olyan kedves és befáradnék(!) érte a … utcai rendőrőrsre, ahol - ha már úgyis ott vagyok, ne fáradjak hiába – akár meg is válthatnám a szabadságát némi pénzösszeg ellenében.

Közöltem vele, hogy ne aggódjon. Maximum 72 óráig tarthatják őrizetben, ha utána is szíves vendéglátók módjára óhajtanának viselkedni, ahhoz bizony már vádat kell emelni és az már nem is őrizet, hanem előzetes, úgyhogy biztos csak ijesztgetik egy kicsit, ez legkésőbb 70 óra múlva így is – úgy is kiderül. Idéztem még neki néhány vonatkozó szakaszt a megfelelő törvényekből és próbáltam roppant hivatalos és kimért maradni, hogy jobban átérezze a helyzet komolyságát. Hibátlan kis tréfa volt, de úgy tűnt nem értette. Mindezt csak abból gondolom, hogy gurgulázó, elfúló hangon ordította a kagylóba, hogy én egy utolsó (megfedtek minap, mondván, ne azonosítsuk a modernséget a trágársággal; nem kell úton-útfélen a papírra vetni, hogy pontpontpont) volnék és menjek/tűnjek/takarodjak el. Oda. (Pontpontpont.)

Elindultam, mit volt mit tenni (mit?). Na, nem Chopin útvonalajánlatát éreztem kihagyhatatlannak (nincs az a GPS, ami elvezet a pontpontpontba), inkább arról volt szó, hogy valahol mégiscsak megsajnáltam szegényt. Azt a hülye fejét, azt.

Alig léptem be a beszélőbe máris nekem ugrott, hogy mit szórakozok én itt, lennék csak az ő helyében, nem nevetnék, nem ám, de inkább még sírnék is, meg csapkodnám magam a földhöz tehetetlen dühömben és hogy az egy dolog, hogy ő itten állampolgári jogaitól megfosztottan fuldoklik az intézményesített állami elnyomásban benne, de még csak azt sem engedték meg, hogy befejezze, mert elrángatták, szétzavarták, az utca kövére lökték és már a reakciót sem láthatta, mert mire a függönyhöz lépett, addig ezek a barmok már bikacsökkel szétzavarták a zenekart. (Végestelen pontpontpont…)

Éppoly hüledezve hallgattam a tébolyult monológot, mint miképp a kedves olvasó vakarhatja a feje búbját jelen minutumban. Miről is van itt szó tulajdonképpen? Mivel is töltötte barátom az estéjét? És miért hozták be a rend nemes őrei éjnek évadján bilincsbe verve? Egyenes ember lévén, ami a szívemen a számon, és amúgy sem bírja az epém a rejtélyeket, rákérdeztem hát, hogy egyről a kettőre juthassunk:

- Barátom! Mi a jó büdös (hímnemű patás háztáji állat elsődleges nemi jellegét) keresel te itt?

Hogy én még ezt sem tudom (honnan kéne?). Szép kis barát az ilyen. Hát úgy hallgassak oda (úgy hallgattam), hogy őt szerenádozásból kifolyólag inzultálták. Ius serenadis. Ezt, ezt és nem kevesebbet sértették meg ezek a műveletlen barmok, és az is biztos, hogy ezek (ezt olyan szépen, megvetően mondta, hogy szinte már láttam magam előtt, ahogy kiköp oldalra) még soha nem voltak szerelmesek.

(Az elbeszélés ezen a ponton meg-megbicsaklott és az elfúló, légszomjjal küszködő szitokáradatba, csak alkalomadtán vegyült lényegesnek nevezhető tartalmi elem, így ennek eredeti közlésétől el is tekintenék. Majd lábjegyzetben, esetleg ott kiszerkesztem.)

Nem kevesebb történt tehát, minthogy méltán híres cimborám halálosan szerelmes lett. Április 17-e óta negyedszer. (Lett. Egyszer csak még nem volt szerelmes, aztán pedig már az volt. Ez a „lett” ment az agyára.) Írt is azon nyomban a hölgy tiszteletére egy zongoraversenyt (most bezzeg hiányzott az anyai jóváhagyás!), majd azt frissiben prezentálni is óhajtotta szíve választottjának. Erre volt is egy bejáratott beugrózenekara (Chopin Szerenád Band) csupa finom, művelt úriemberből, akik mind kiválóan tudtak blattolni és kisfröccsért is hajlandóak voltak játszani (A hosszúlépést azért már ők is megalázónak érezték. Mint említettem: finom, művelt.) Megírta, betanulták és éjfélre már a hölgy ablaka alatt vártak, hogy harangszóra együtt vallhassák meg Chopin szerelmét. Aztán valamelyik túlbuzgó szomszéd értesítette a rendőrséget, azok meg jöttek és bevitték csendháborításért, meg engedély nélküli utcazenélésért.

A szomszédságból többen is ott voltak a rendőrségen és éppen vallomást tettek, vagy arra várakoztak. Egy szimpatikus, őszes urat félre is hívtam egy szóra, és kérdőre vontam: ennyire szörnyű lett volna a zene, hogy ilyen drasztikus lépésre kellett rászánniuk magukat? Dehogy, válaszolta, a zene az valami gyönyörű volt, csak tudja… mégsem illő(!) éjnek évadján végighúzni egy zongorát a macskaköves sikátorokon. Touché!

Hangosan felnevettem és harsányan odarikkantottam a cellája sarkában kuporgó és maga elé motyogó Chopinnek, hogy talán mégis csak megfontolandóbb lenne áttérni hegedűversenyek komponálására.

Ami ezután történt, azt nem igazán értettem, mert franciául és lengyelül vegyesen káromkodott és haját tépte.

- Csend legyen már odaát! Barmok! – dörrent ránk Beethoven a szomszéd cellából.