Én és Chopin XVIII.

XVIII.

Reggel, nyolc óra harminc perc tájékán – hét órányi alvással, másfél percnyi vizeletürítéssel, tizenhárom percnyi zuhanyzással, hatpercnyi borotválkozással és ugyanennyi ideig tartó felöltözéssel a hátam mögött – azon roppant profán célból, hogy reggelire kakaóscsigát vételezzek a közeli pékségben, kiléptem Isten szent ege alá a tízemeletes panelház kapuján. Csütörtök volt. A napból eltelt közel nyolc óra harminc perc alatt még nem kerültem semminemű érintkezésbe más emberi lényekkel, mondhatni teljes némaság vett körül. Ám, ahogy a kapun kiléptem egy torzonborz, koszos (nem maszatos, koszos!) öregember nézett velem farkasszemet és így szólt hozzám:
- Hiába mész el, úgyis beveszed az apád faszát helyettem!

Nem ismertük egymást.

Ő továbbállt új igazságok után kutatva, én pedig a már említett pékségben megvettem a három darab már említett kakaóscsigát, amiért 285 forintot fizettem. Nehezen tudtam a kakaóscsigára gondolni, mert sokminden furcsaság kavargott az agyam azon részén, mely a kakaóscsiga beszerzését volt hivatott koordinálni. Az járt a fejemben, amit az öregember mondott.

Három dolog jutott róla az eszembe, ebben a sorrendben:

Először. Miért kellene nekem édesapám legnemesebb szervét akárcsak érintenem is, nemhogy bevennem (szájba)? Bár ez még nem lepett meg. Olyan világban élünk, ahol bárki azt mondhatja egy másik bárkinek, hogy vegye be az ő vagy az édesapja vagy akár egy ló nemi szervét. Ez persze nem konkrét felszólítás. Az emberek, akiknek ezt mondják, általában nem veszik be. Túl sok száj lenne tele.

Másodszor. Ami sokkal jobban zavart, az a mondat eleje volt, a „hiába mész el. úgyis”. Itt érdemes ugyanis elemezni nyelvtanilag, hogy micsoda jelentéstöbblet búvik meg az ártatlannak tűnő szavak mögött. A mondat ezen fele, ugyanis azt feltételezi, hogy én pusztán azért mennék el (otthonról), hogy elkerüljem az elkerülhetetlent, jelesül édesapám számba vételét. (A mindenkori édesapák száma egy.) Ez pedig már egyfajta rutint feltételez, egy örökkön állandó menetrendet, melyben - valahol a felkelés és a tízórai elfogyasztása között – állandó napirendi pontként szerepel apám. Ott szorongott továbbá a sorsszerűség is ebben a félmondatban, és a „hiába-úgyis” szópár Damoklész kardjaként lebegett fejem felett, aki Jónásként próbáltam kitérni az Isteni parancs elől: vedd be. Nem lehetett futni. Nem volt hová, nem volt minek. Hiába. (Úgyis.)

Harmadszor. Ami talán a legtalányosabb volt ebben az egészben, a zárszó:
„helyettem”. Mikéntha az én jónásságom által e kelletlen, kellemetlen feladat automatikusan erre a torzonborz, koszos öregemberre hárult volna. Mintha százszor, ezerszer történt volna meg, hogy én el, ő pedig beugrani volt kénytelen. De most elég! Betelt a pohár! Ő ezt a helyettesítést tovább nem hajlandó ellátni! (Valahol persze megértettem: én se lennék szívesen pót-apafaszbekapó. Da capo al fine.) Hiába. (Úgyis.)

Édesapám 131 kilométer távolságban dolgozott, sose gondolt erre.

A Bartók rádió négy nappal később Chopin estet tartott 9-től éjfélig, de bizonyos okok miatt lekéstem.