Monológ II.

Monológ II.

Szekrényt az ajtó elé,
és deszkát, hogy át ne törjenek.
Reteszt a vonatablakokra,
a tömések se fütyüljenek.
Ólommal tömni kulcslyukakat,
megreszelni a kilincseket,
harminccentis acélüveggel
bélelni léleklékeket.

Ma kékeket festettem.
Csak eget és villamost,
vagy soha, noha az élet
nem karbonszálas,
könnyűszerkezetes:
Az élet nem egy
felkapom és viszem valahova
Fussak? Ide, s tova
gondolatnyi a
távolságról szakadt
fájdalombalett
oltva a fánk gyümölcse
mifiunk, mindörökké
ámenszagú reggeleken
tiszteletkörökké
monotonul az ima
vagy holnap
egy szebb nap
mint tegnap kenyérért
egy jobb világ kegyéért
éltem, értem, hogyne,
zavaros, kávéval keverd
felrázva és üvöltsd
üvöltsd
üvöltsd
lyukas aljú pohárba
falnak szorítva a szót
golyó által minden
hangadót
felvevőt
órát nézve percet röptetőt
köptetőt szedek a szóra
szóvirág-flóra
én pánsíppal faun
a fennsíkon
aura-kínom
nem lebeg, megremeg
tollam a sírom.

Istenforgás

Istenforgás

Szakadatlanul, háromnegyedes ütemre
bukkannak fel torzók a kertben.
Szent Mihály napján félholdra vertem
a holtsugárt, ezzel is üzenve

Atyámnak, hogy látom.
Megfigyellek Isten!
Elbújnod már nincsen
hová. Völgyben vagy hegyháton

gurulsz előlem Te szánalomhalom.
Belőlem több van és mind néz
Téged, idegen teremtéssel ékeskedő vitéz.
Ma álommá őröl a tekintetmalom.

Vagy csak elaltatlak, s éneklek
Guernicát hétfejű magadnak.
Tűzzel hűtött imák tagadnak
esti órán párnázott véneknek.

Arra kérlek meg, hogy vakard
a hátam, mert viszket a halál. Rohamléptekben
átkaszál, srévizavé rohan létekben.
Szóval vakard, mosd és bársonnyal takard.

Ez egy pár sorral akart hatalomátvétel.
lemondásból gyújtottam félelemre lazán
és félig szívva dobtam hanyagul a kazán
mögé. Ég bennem a kézrátétel.

Sohasem-szerelem

Sohasem-szerelem

Ölembe hajtott fejeden
nyugszik a szerelem.
Sorolom:
te nekem nem vagy már
állapot, a fürdőmben állagod
légnemű és illatod
keverem, hajszíned
vöröse idegen.
Hidegen hagy már a
langy pára
szádról a számra
egy december reggelen.
Csontos kezemen
bőr, por és pír sor;
borfényű, bíbor mámor
a karomon arcod.
Kudarcom kudarcod.
Könnytől száraz.
Kár az átvirrasztott
éjért, mely
lámpafényt mállaszt.
És már nem keresem,
ígérem, a választ
tereken és padokon,
kimérten dadogom:
te nekem…
sohasem-szerelem.

Hasonlat

Te úgy szeretsz...
Mi úgy szeretünk hasonlatokban, metaforákban, képekben beszélni, mint tenmagungat. (Na tessék.) Mivégre? Mindig és mindig és újra el kell hagyja szánkat, az a "mint". Olyan ez, mint valami bágyadt önhittség, hogy ha nem magyarázzuk magunkat, ha nem mellékelünk magunk mellé használati utasítást, tán senki nem lesz, ki megért minket. (Na tessék.) Hisszük-e, hogy többet mondunk általuk? Hogy többek vagyunk általuk… Nem egydimenziósak, nem egyszerűek, hanem körmönfontan gyönyörűek, kacifántosan emelkedettek. Sok a hasonlat és a metafora és a lényegre már nem is figyel senki.
Ha én ma reggel úgy kelek fel, hogy rád nyitom a szemem és te rám a tiéd (varázsütésre, egyszerre, szerelmesen) és elveszek abban a pillanatban és a gondolatok megrekednek a hipotalamuszban és láthatatlan gátként szabotálják, hogy azt mondjam neked,
mint a napsugár,
mint a holdfény,
mint a tovaszálló kolibrifelhő,
mint tiszta fényű borostyáncsepp,
mint a konyha falára omló, vizespoháron megtört szivárvány,
mint rózsafaillat,
mint bársony,
és ha torkom egyetlen gombóccá dagad és kiszárad a nyelőcsövem, és érzem, hogy nincs semmi másra levegőm és a szám szélén már apró fodrokat vet a mélyről előtörő légáramlat biztos jeleként, hogy most szólni fogok hozzád, neked, csak neked, és te még nem is sejted, én már tudom, hogy képtelen vagyok mást mondani, tán három hétig nem fogok tudni megszólalni, tán soha többet, tán már csak ez az utolsó két szavam hozzád:
szép vagy.
Érteni fogod? Nem lesz kevés? Nem fogsz rám számonkérőn nézni, hogy hol késik a mondat második fele: a bársony, a szivárvány, a kolibri, a borostyán? Érteni fogod, hogy tényleg szép vagy? Hogy te vagy szép? Hogy nekem szép?
Te.
Nekem.
Szép vagy.

(sóhaj)

(sóhaj)

Ma nagy a csend
és bár szememben nem
ég még fénye a tavasznak,
csak remélem, hogy visszalopod belém,
mint kenyérnek a kovász,
remélem, hogy az vagy.

(kinek)

(kinek)

Csak álltunk.
Kezünkben olvadt a jég,
harminchat és fél fok, még
két perc és víz,
még tíz
és száraz tenyér
a lét.

Monológ

Monológ

A templomkertben kézen állt az Isten.
Miatyánkat mormoltam a fáradt őszi fényben
és néztem, hogy miként
szórt port
a lassú szellő,
s a nyomdakéményekből hogy kúszik szendergő
füstoszlop a magasba.
Találomra aranyba bújtatott fákat
festenék havasra, de az én színem
kopárabb és ecsetem lusta.
Futva érkezik a hajnal: pirosra
feslett, dévaj kacaj-arccal.
Kimosta belőle az éjszakai zápor a
tilosba tántorgó erkölcsöt. Mától
kirostál ki ott áll szablyával,
kottámon a hangok párban hármasával
állnak a kioszknál.
Bátran áll az Úr!
Azúr hegyek mögött mindig pimaszul
mosolyog az Isten, térdén kis plazúr,
nem látja senki más, hogy mivé aljasul
péntek éjjel lévén a világ. Vadul
tördelem a kertben a dáliát, mormolok
pár imát, a párán át Máriát látom.
Förtelem, hogy minden ócska álom nálam
rím és hiába találom a szavakat, pusztán
kín marad kiáltva a papírra, kívántra
hantolt gondolatcsuhába nem szűrődik
nap pírja, csak saját drapp falára vetődik
a szó, és elhaló hangon kenődik, elfolyó
ritmusban redőzik, s hullámot vetve
magában időzik. Talán így a jó.

Műanyag szomorúság

Műanyag szomorúság

Lelkifröcsöntött a bánat.
Műanyag a szomorúság.
Cinóber fényű nylon utálat,
és viaszból cseppentett könny-tusák.

Celofán csengésű hangok kiáltnak:
műanyag a szomorúság.
Áttetsző a szirma a virágnak,
és zokognak a fáradt katyusák.

Mállott naplementék várnak.
Műanyag a szomorúság.
Emlékek, mint kifeslett szárnyak,
vergődnek bennem ős adomák.

Szanaszét hungarocel. Fáradt
műanyag a szomorúság.
Fáradt olajjal festem a tájat,
de ecseteim vékonyak, suták.

Ezertíz fokon olvad a bánat.
Műanyag a szomorúság.
Olvadt bánatból öntött utálat.
Ezerszín párolgó könny-tusák.

(Ezüst a színe a számnak.
Kirepedezik, ha tűz a nap.
Kopott arcom csak fröccsöntött utánzat.
A szomorúság: az műanyag.)