Hasonlat

Te úgy szeretsz...
Mi úgy szeretünk hasonlatokban, metaforákban, képekben beszélni, mint tenmagungat. (Na tessék.) Mivégre? Mindig és mindig és újra el kell hagyja szánkat, az a "mint". Olyan ez, mint valami bágyadt önhittség, hogy ha nem magyarázzuk magunkat, ha nem mellékelünk magunk mellé használati utasítást, tán senki nem lesz, ki megért minket. (Na tessék.) Hisszük-e, hogy többet mondunk általuk? Hogy többek vagyunk általuk… Nem egydimenziósak, nem egyszerűek, hanem körmönfontan gyönyörűek, kacifántosan emelkedettek. Sok a hasonlat és a metafora és a lényegre már nem is figyel senki.
Ha én ma reggel úgy kelek fel, hogy rád nyitom a szemem és te rám a tiéd (varázsütésre, egyszerre, szerelmesen) és elveszek abban a pillanatban és a gondolatok megrekednek a hipotalamuszban és láthatatlan gátként szabotálják, hogy azt mondjam neked,
mint a napsugár,
mint a holdfény,
mint a tovaszálló kolibrifelhő,
mint tiszta fényű borostyáncsepp,
mint a konyha falára omló, vizespoháron megtört szivárvány,
mint rózsafaillat,
mint bársony,
és ha torkom egyetlen gombóccá dagad és kiszárad a nyelőcsövem, és érzem, hogy nincs semmi másra levegőm és a szám szélén már apró fodrokat vet a mélyről előtörő légáramlat biztos jeleként, hogy most szólni fogok hozzád, neked, csak neked, és te még nem is sejted, én már tudom, hogy képtelen vagyok mást mondani, tán három hétig nem fogok tudni megszólalni, tán soha többet, tán már csak ez az utolsó két szavam hozzád:
szép vagy.
Érteni fogod? Nem lesz kevés? Nem fogsz rám számonkérőn nézni, hogy hol késik a mondat második fele: a bársony, a szivárvány, a kolibri, a borostyán? Érteni fogod, hogy tényleg szép vagy? Hogy te vagy szép? Hogy nekem szép?
Te.
Nekem.
Szép vagy.