Monológ

Monológ

A templomkertben kézen állt az Isten.
Miatyánkat mormoltam a fáradt őszi fényben
és néztem, hogy miként
szórt port
a lassú szellő,
s a nyomdakéményekből hogy kúszik szendergő
füstoszlop a magasba.
Találomra aranyba bújtatott fákat
festenék havasra, de az én színem
kopárabb és ecsetem lusta.
Futva érkezik a hajnal: pirosra
feslett, dévaj kacaj-arccal.
Kimosta belőle az éjszakai zápor a
tilosba tántorgó erkölcsöt. Mától
kirostál ki ott áll szablyával,
kottámon a hangok párban hármasával
állnak a kioszknál.
Bátran áll az Úr!
Azúr hegyek mögött mindig pimaszul
mosolyog az Isten, térdén kis plazúr,
nem látja senki más, hogy mivé aljasul
péntek éjjel lévén a világ. Vadul
tördelem a kertben a dáliát, mormolok
pár imát, a párán át Máriát látom.
Förtelem, hogy minden ócska álom nálam
rím és hiába találom a szavakat, pusztán
kín marad kiáltva a papírra, kívántra
hantolt gondolatcsuhába nem szűrődik
nap pírja, csak saját drapp falára vetődik
a szó, és elhaló hangon kenődik, elfolyó
ritmusban redőzik, s hullámot vetve
magában időzik. Talán így a jó.