Én és Chopin XII - XIV.

XII.

És a lány. Mert valójában róla szól ez az egész, mint ahogy mindig, minden. Érte íródik és helyette. Ellene, miatta, belőle, nélküle, őáltala, ővele és őbenne. A miénk. Mindenható. Atyaisten, ha ezt Chopin látta volna…


XIII.

Eszembe jutott ez a nagy, zabálós, visszafojtott, fülledt magyar valóság. Ahogy a konzerv-lencsefőzelék átható szaga rátelepszik a penészfoltos edényszárítóra és beivódik a kávécseppes csempelapok közötti barna fúgába. Ahogy orrfacsaró leheletháborút vív egymással a póréhagyma és a szárazkolbász okozta sokkolóan őszinte és ösztönös gyomorgyönyör. Ahogy egyre nagyobb szüneteket sóhajtunk egymás közé, csak hogy a felsőbbrendűnek hitt hallgatás palástján a csönd kínja ne szakítson szégyenteljes hasadékot. Eszembe jutott. Hogy mennyire félünk egymás szemébe nézni, mert attól tartunk, hogy a tekintetek találkozása késhegyként metszi rejtendő valónkat és kifakadunk magunkból. Önmagunk kifakad önmagunkból. Eszembe jutott, ahogy végső zavarunkban egymásra prüszköljük, egymásra lihegjük a porcukrot egy szem eper tetejéről; és ahogy inkább lenyeljük a dinnyemagot, csak nyíltan köpni ne lássanak. (Ebbe nem fér bele Chopin.)


XIV.

Alig múlott 3 éves Chopin, mikor először mondta nekem, hogy szeret. Születésétől fogva mellette voltam, figyeltem, vigyáztam minden szavát. Meséket olvastam neki, több százat, naponta akár négyet-ötöt is. Nap, nap után ölembe vettem, arcát végigsimítottam és csak ontottam magamból a szebbnél szebb történeteket. Aztán egyszer, mesélés közben, elsírtam magam. Nyomasztott mindaz, amivé nem váltam. Nem tehettem róla, kibuggyant és én nem tudtam (nem akartam) visszatartani. Egy könnycsepp átillant szempillagátamon és aláhullott, az ölemben kuporgó apró ember tejfelszőke fejebúbjára. Rám nézett, és azt mondta, hogy szeret. Minden átmenet nélkül. (Minden átmenet nélkül mondta és minden átmenet nélkül kezdett szeretni.) Soha többé nem mondta ezt. Felnőtt; elhidegültünk egymástól. Ő már csak a zenével foglalkozott, én pedig attól a perctől fogva azon emésztettem magam, hogy miért nem mondtam meg neki én is, mennyire szeretem. Aztán már nem bírtam tovább és fel kellett keresnem. Felhőszakadás előtti nyár volt, nehéznarancs pirkadattal. Felcsörgettem a kaputelefonon és mikor egy álmos férfihang beleszólt recsegve a kagylóba, csak annyit mondtam: „Nagyon szeretlek!” és azzal elfutottam – gyermeki félelemmel, csibészes diadallal. Szaladtomban a szemem sarkából még látni véltem, ahogy hogy az utca szemközti oldalán Chopin bandukol hazafelé egy karton ásványvízzel és egy csokor petrezselyemzölddel.

A másnap reggeli újságban bukkantam rá a döbbenetes hírre: Grieg öngyilkos lett. Állítólag szerelemféltésből.

Hazatérés

Hazatérés

Erről nem beszéltem hosszú évek óta: emlékszem, kedd volt, nyár vége, és dúdoltam, és valami elveszett. Szapora szívvel megálltam a mező szélén, és néztem a látóhatáron tornyosuló fellegeket. Csend volt, váratlan csend, elhallgatott a zene bennem is, csak a szél kócolta a térdigérő füvet. Az is inkább csak látványra volt zajos. Sárgásszürke. Valami titkos félelem ült a tájra, amitől szaladnom kellett. Nagyon messze voltam még akkor, lélekben. Csak tudtam, hogy futni kell, át az őszbe hanyatló mezőn, futni, ameddig a szem ellát. És talán soha nem érek majd haza. Egyedül voltam, régen mindig megálltam ilyenkor hangosan nevetni félúton, mert belegondoltam, hogy jó ott lenni, ahol vagyok. Most megbotlottam, és a puha földre estem. Egyszerre megijedtem, hogy elkések, hogy már régen elkéstem, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kellene. Újra futni kezdtem, szembe az izzó hasú felhőkkel, egyre koszosabb lett mellettem a napsárga táj, mögöttem mély árokként hasadt ketté a mező. Mire visszanézhettem volna, már biztos bezárul az árok, de nem volt időm erre, mert leszegett fejjel, összeszorított foggal futnom kellett.

Volt egy fa, amit nagyon szerettem. Nem is ismertem szinte más fákat rajta kívül, gyakran ültem alatta, vagy csak elbújtam mögé, hogy aztán megkerülhessek ismét. Akkor sem vesztem el valójában, de szerettem azt hinni. Kitaláltam egy dalt és azt énekeltem alatta a legszívesebben:
„Sáros az ég alja,
Bakancsos, szürke
fellegeken ül szemem,
rám talált a,
rám talált a,
nem tudom, hogy hol lelem.”

Nem dobogott alattam a föld. Futásom halk suhogása összeolvadt a hegyek túloldalán elvonuló vihar morajával. A völgybe már úgysem ér el, csak a lehelete. És akkor egyszerre ott állt előttem a ház. Mint valami idegen anyag emelkedett ki a földből, mint maga a komorság, a feketeség, melybe képtelen behatolni nemhogy a szürkületi, reményvesztett napsugár, de még a legfényesebb világosság sem. Hátra tett kézzel és lehorgasztott fejjel álltam a csöndben, de nem mertem belépni. Lábfejemmel apró mélyedéseket vájtam a talajba, és egyre csak bámultam lefelé, nem mertem szembenézni a ház ablakainak hideg üvegtekintetével.

Itt sosem szólt zene, soha nem hangzott fel egyetlen dallam sem. Csak fojtott kopogások és nyikorgások lakták a házat. Egy régi zongora állt a padláson, de kalapácsait mind lefűrészelték, húrjait elvágták, néhányat közülük anyám használt még nagyon régen ruhaszárításra. Gyakran fellopóztam oda, és azt játszottam, hogy koncertet adok egy előkelő társaságnak. A billentyűk tompa püffenései, üres kattogásai ugyanazt felelték bármit is játszottam: klakk-klakk-klakk… pff-pff-klakk. Játék közben figyeltem magam a falnak támasztott régi, koszos, repedezett tükrön. Ahogy mozdulataim egyre megtörnek, kezem csuklóból leválik, és a pókhálós üveg kihasít koponyámból egy szeletet, két szemem egymás fölé csúszik, lábaim leválnak testemről, és ezer felé szóródok a soha fel nem söpört szilánkokban. Klakk-klakk-klakk.

Befogtam a fülem és leültem szemben a házzal, teljesen elhagyott az erőm. Láttam magam előtt a szőnyegporoló nehéz zuhanását, hallottam a gyönyörű taktusát, ahogy leszámolja apám a negyven ütést, csak magában mondta ki, de tudta az ember, hogy ott van, ott van a szám a fejében, a szájpadlásán. Eszembe jutott, ahogy minden reggel keltettek, ugyanazokkal a mozdulatokkal, le nem kottázott hegedűjáték volt anyám simogatása. Ahogyan terítettünk, kiráztuk a mosott a ruhát, eltemettük a kutyánkat, mindnek tiszta és rendezett üteme volt.

Ott ziháltam a ház előtt, kapkodtam a levegőt, nem így kell venni, nem így tanították. Csak kósza zajok járták a környéket, a spaletták lomhán ki-be csukódtak, de se az ablakkereten, se a ház falán nem koccant egyikük sem, valami titkos kéz az utolsó pillanatban ellökte őket. Semmi nem volt a megszokott rendben, szerteszét futott minden hangja az életünknek azon a késői nyári estén, amikor egyedül maradtam. Amikor nem tudom miért, de futni kezdtem, amikor nem tudom miért, de elveszett minden dallam a fejemből.

-----------------

Annyi év után is előfordul, hogy kiülök a verandára, ha vihar készülődik, és nézem, miként húzza dél felé a folyó a vaskos esőfellegeket, és a fojtott levegőben csak a vihar poros köhintése ér el hozzám és egy vers, amit nem is tudom hol hallottam még gyerekkoromban:

„Sáros az ég alja,
Bakancsos, szürke
fellegeken ül szemem,
rám talált a,
rám talált a,
nem tudom, hogy hol lelem.”

Én és Chopin XI.

XI

Fél kettő körül hívtak. Lecsukták. Gondolom, azért engedték meg, hogy felhívjon, mert már megint az ügyvédjének hazudott engem. Muskotályos rezignáltsággal vette át a kagylót az ügyeletes tiszttől és mézes-mázos hangon megkért: ugyan lennék már olyan kedves és befáradnék(!) érte a … utcai rendőrőrsre, ahol - ha már úgyis ott vagyok, ne fáradjak hiába – akár meg is válthatnám a szabadságát némi pénzösszeg ellenében.

Közöltem vele, hogy ne aggódjon. Maximum 72 óráig tarthatják őrizetben, ha utána is szíves vendéglátók módjára óhajtanának viselkedni, ahhoz bizony már vádat kell emelni és az már nem is őrizet, hanem előzetes, úgyhogy biztos csak ijesztgetik egy kicsit, ez legkésőbb 70 óra múlva így is – úgy is kiderül. Idéztem még neki néhány vonatkozó szakaszt a megfelelő törvényekből és próbáltam roppant hivatalos és kimért maradni, hogy jobban átérezze a helyzet komolyságát. Hibátlan kis tréfa volt, de úgy tűnt nem értette. Mindezt csak abból gondolom, hogy gurgulázó, elfúló hangon ordította a kagylóba, hogy én egy utolsó (megfedtek minap, mondván, ne azonosítsuk a modernséget a trágársággal; nem kell úton-útfélen a papírra vetni, hogy pontpontpont) volnék és menjek/tűnjek/takarodjak el. Oda. (Pontpontpont.)

Elindultam, mit volt mit tenni (mit?). Na, nem Chopin útvonalajánlatát éreztem kihagyhatatlannak (nincs az a GPS, ami elvezet a pontpontpontba), inkább arról volt szó, hogy valahol mégiscsak megsajnáltam szegényt. Azt a hülye fejét, azt.

Alig léptem be a beszélőbe máris nekem ugrott, hogy mit szórakozok én itt, lennék csak az ő helyében, nem nevetnék, nem ám, de inkább még sírnék is, meg csapkodnám magam a földhöz tehetetlen dühömben és hogy az egy dolog, hogy ő itten állampolgári jogaitól megfosztottan fuldoklik az intézményesített állami elnyomásban benne, de még csak azt sem engedték meg, hogy befejezze, mert elrángatták, szétzavarták, az utca kövére lökték és már a reakciót sem láthatta, mert mire a függönyhöz lépett, addig ezek a barmok már bikacsökkel szétzavarták a zenekart. (Végestelen pontpontpont…)

Éppoly hüledezve hallgattam a tébolyult monológot, mint miképp a kedves olvasó vakarhatja a feje búbját jelen minutumban. Miről is van itt szó tulajdonképpen? Mivel is töltötte barátom az estéjét? És miért hozták be a rend nemes őrei éjnek évadján bilincsbe verve? Egyenes ember lévén, ami a szívemen a számon, és amúgy sem bírja az epém a rejtélyeket, rákérdeztem hát, hogy egyről a kettőre juthassunk:

- Barátom! Mi a jó büdös (hímnemű patás háztáji állat elsődleges nemi jellegét) keresel te itt?

Hogy én még ezt sem tudom (honnan kéne?). Szép kis barát az ilyen. Hát úgy hallgassak oda (úgy hallgattam), hogy őt szerenádozásból kifolyólag inzultálták. Ius serenadis. Ezt, ezt és nem kevesebbet sértették meg ezek a műveletlen barmok, és az is biztos, hogy ezek (ezt olyan szépen, megvetően mondta, hogy szinte már láttam magam előtt, ahogy kiköp oldalra) még soha nem voltak szerelmesek.

(Az elbeszélés ezen a ponton meg-megbicsaklott és az elfúló, légszomjjal küszködő szitokáradatba, csak alkalomadtán vegyült lényegesnek nevezhető tartalmi elem, így ennek eredeti közlésétől el is tekintenék. Majd lábjegyzetben, esetleg ott kiszerkesztem.)

Nem kevesebb történt tehát, minthogy méltán híres cimborám halálosan szerelmes lett. Április 17-e óta negyedszer. (Lett. Egyszer csak még nem volt szerelmes, aztán pedig már az volt. Ez a „lett” ment az agyára.) Írt is azon nyomban a hölgy tiszteletére egy zongoraversenyt (most bezzeg hiányzott az anyai jóváhagyás!), majd azt frissiben prezentálni is óhajtotta szíve választottjának. Erre volt is egy bejáratott beugrózenekara (Chopin Szerenád Band) csupa finom, művelt úriemberből, akik mind kiválóan tudtak blattolni és kisfröccsért is hajlandóak voltak játszani (A hosszúlépést azért már ők is megalázónak érezték. Mint említettem: finom, művelt.) Megírta, betanulták és éjfélre már a hölgy ablaka alatt vártak, hogy harangszóra együtt vallhassák meg Chopin szerelmét. Aztán valamelyik túlbuzgó szomszéd értesítette a rendőrséget, azok meg jöttek és bevitték csendháborításért, meg engedély nélküli utcazenélésért.

A szomszédságból többen is ott voltak a rendőrségen és éppen vallomást tettek, vagy arra várakoztak. Egy szimpatikus, őszes urat félre is hívtam egy szóra, és kérdőre vontam: ennyire szörnyű lett volna a zene, hogy ilyen drasztikus lépésre kellett rászánniuk magukat? Dehogy, válaszolta, a zene az valami gyönyörű volt, csak tudja… mégsem illő(!) éjnek évadján végighúzni egy zongorát a macskaköves sikátorokon. Touché!

Hangosan felnevettem és harsányan odarikkantottam a cellája sarkában kuporgó és maga elé motyogó Chopinnek, hogy talán mégis csak megfontolandóbb lenne áttérni hegedűversenyek komponálására.

Ami ezután történt, azt nem igazán értettem, mert franciául és lengyelül vegyesen káromkodott és haját tépte.

- Csend legyen már odaát! Barmok! – dörrent ránk Beethoven a szomszéd cellából.