Hazatérés

Hazatérés

Erről nem beszéltem hosszú évek óta: emlékszem, kedd volt, nyár vége, és dúdoltam, és valami elveszett. Szapora szívvel megálltam a mező szélén, és néztem a látóhatáron tornyosuló fellegeket. Csend volt, váratlan csend, elhallgatott a zene bennem is, csak a szél kócolta a térdigérő füvet. Az is inkább csak látványra volt zajos. Sárgásszürke. Valami titkos félelem ült a tájra, amitől szaladnom kellett. Nagyon messze voltam még akkor, lélekben. Csak tudtam, hogy futni kell, át az őszbe hanyatló mezőn, futni, ameddig a szem ellát. És talán soha nem érek majd haza. Egyedül voltam, régen mindig megálltam ilyenkor hangosan nevetni félúton, mert belegondoltam, hogy jó ott lenni, ahol vagyok. Most megbotlottam, és a puha földre estem. Egyszerre megijedtem, hogy elkések, hogy már régen elkéstem, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kellene. Újra futni kezdtem, szembe az izzó hasú felhőkkel, egyre koszosabb lett mellettem a napsárga táj, mögöttem mély árokként hasadt ketté a mező. Mire visszanézhettem volna, már biztos bezárul az árok, de nem volt időm erre, mert leszegett fejjel, összeszorított foggal futnom kellett.

Volt egy fa, amit nagyon szerettem. Nem is ismertem szinte más fákat rajta kívül, gyakran ültem alatta, vagy csak elbújtam mögé, hogy aztán megkerülhessek ismét. Akkor sem vesztem el valójában, de szerettem azt hinni. Kitaláltam egy dalt és azt énekeltem alatta a legszívesebben:
„Sáros az ég alja,
Bakancsos, szürke
fellegeken ül szemem,
rám talált a,
rám talált a,
nem tudom, hogy hol lelem.”

Nem dobogott alattam a föld. Futásom halk suhogása összeolvadt a hegyek túloldalán elvonuló vihar morajával. A völgybe már úgysem ér el, csak a lehelete. És akkor egyszerre ott állt előttem a ház. Mint valami idegen anyag emelkedett ki a földből, mint maga a komorság, a feketeség, melybe képtelen behatolni nemhogy a szürkületi, reményvesztett napsugár, de még a legfényesebb világosság sem. Hátra tett kézzel és lehorgasztott fejjel álltam a csöndben, de nem mertem belépni. Lábfejemmel apró mélyedéseket vájtam a talajba, és egyre csak bámultam lefelé, nem mertem szembenézni a ház ablakainak hideg üvegtekintetével.

Itt sosem szólt zene, soha nem hangzott fel egyetlen dallam sem. Csak fojtott kopogások és nyikorgások lakták a házat. Egy régi zongora állt a padláson, de kalapácsait mind lefűrészelték, húrjait elvágták, néhányat közülük anyám használt még nagyon régen ruhaszárításra. Gyakran fellopóztam oda, és azt játszottam, hogy koncertet adok egy előkelő társaságnak. A billentyűk tompa püffenései, üres kattogásai ugyanazt felelték bármit is játszottam: klakk-klakk-klakk… pff-pff-klakk. Játék közben figyeltem magam a falnak támasztott régi, koszos, repedezett tükrön. Ahogy mozdulataim egyre megtörnek, kezem csuklóból leválik, és a pókhálós üveg kihasít koponyámból egy szeletet, két szemem egymás fölé csúszik, lábaim leválnak testemről, és ezer felé szóródok a soha fel nem söpört szilánkokban. Klakk-klakk-klakk.

Befogtam a fülem és leültem szemben a házzal, teljesen elhagyott az erőm. Láttam magam előtt a szőnyegporoló nehéz zuhanását, hallottam a gyönyörű taktusát, ahogy leszámolja apám a negyven ütést, csak magában mondta ki, de tudta az ember, hogy ott van, ott van a szám a fejében, a szájpadlásán. Eszembe jutott, ahogy minden reggel keltettek, ugyanazokkal a mozdulatokkal, le nem kottázott hegedűjáték volt anyám simogatása. Ahogyan terítettünk, kiráztuk a mosott a ruhát, eltemettük a kutyánkat, mindnek tiszta és rendezett üteme volt.

Ott ziháltam a ház előtt, kapkodtam a levegőt, nem így kell venni, nem így tanították. Csak kósza zajok járták a környéket, a spaletták lomhán ki-be csukódtak, de se az ablakkereten, se a ház falán nem koccant egyikük sem, valami titkos kéz az utolsó pillanatban ellökte őket. Semmi nem volt a megszokott rendben, szerteszét futott minden hangja az életünknek azon a késői nyári estén, amikor egyedül maradtam. Amikor nem tudom miért, de futni kezdtem, amikor nem tudom miért, de elveszett minden dallam a fejemből.

-----------------

Annyi év után is előfordul, hogy kiülök a verandára, ha vihar készülődik, és nézem, miként húzza dél felé a folyó a vaskos esőfellegeket, és a fojtott levegőben csak a vihar poros köhintése ér el hozzám és egy vers, amit nem is tudom hol hallottam még gyerekkoromban:

„Sáros az ég alja,
Bakancsos, szürke
fellegeken ül szemem,
rám talált a,
rám talált a,
nem tudom, hogy hol lelem.”