Én és Chopin XII - XIV.

XII.

És a lány. Mert valójában róla szól ez az egész, mint ahogy mindig, minden. Érte íródik és helyette. Ellene, miatta, belőle, nélküle, őáltala, ővele és őbenne. A miénk. Mindenható. Atyaisten, ha ezt Chopin látta volna…


XIII.

Eszembe jutott ez a nagy, zabálós, visszafojtott, fülledt magyar valóság. Ahogy a konzerv-lencsefőzelék átható szaga rátelepszik a penészfoltos edényszárítóra és beivódik a kávécseppes csempelapok közötti barna fúgába. Ahogy orrfacsaró leheletháborút vív egymással a póréhagyma és a szárazkolbász okozta sokkolóan őszinte és ösztönös gyomorgyönyör. Ahogy egyre nagyobb szüneteket sóhajtunk egymás közé, csak hogy a felsőbbrendűnek hitt hallgatás palástján a csönd kínja ne szakítson szégyenteljes hasadékot. Eszembe jutott. Hogy mennyire félünk egymás szemébe nézni, mert attól tartunk, hogy a tekintetek találkozása késhegyként metszi rejtendő valónkat és kifakadunk magunkból. Önmagunk kifakad önmagunkból. Eszembe jutott, ahogy végső zavarunkban egymásra prüszköljük, egymásra lihegjük a porcukrot egy szem eper tetejéről; és ahogy inkább lenyeljük a dinnyemagot, csak nyíltan köpni ne lássanak. (Ebbe nem fér bele Chopin.)


XIV.

Alig múlott 3 éves Chopin, mikor először mondta nekem, hogy szeret. Születésétől fogva mellette voltam, figyeltem, vigyáztam minden szavát. Meséket olvastam neki, több százat, naponta akár négyet-ötöt is. Nap, nap után ölembe vettem, arcát végigsimítottam és csak ontottam magamból a szebbnél szebb történeteket. Aztán egyszer, mesélés közben, elsírtam magam. Nyomasztott mindaz, amivé nem váltam. Nem tehettem róla, kibuggyant és én nem tudtam (nem akartam) visszatartani. Egy könnycsepp átillant szempillagátamon és aláhullott, az ölemben kuporgó apró ember tejfelszőke fejebúbjára. Rám nézett, és azt mondta, hogy szeret. Minden átmenet nélkül. (Minden átmenet nélkül mondta és minden átmenet nélkül kezdett szeretni.) Soha többé nem mondta ezt. Felnőtt; elhidegültünk egymástól. Ő már csak a zenével foglalkozott, én pedig attól a perctől fogva azon emésztettem magam, hogy miért nem mondtam meg neki én is, mennyire szeretem. Aztán már nem bírtam tovább és fel kellett keresnem. Felhőszakadás előtti nyár volt, nehéznarancs pirkadattal. Felcsörgettem a kaputelefonon és mikor egy álmos férfihang beleszólt recsegve a kagylóba, csak annyit mondtam: „Nagyon szeretlek!” és azzal elfutottam – gyermeki félelemmel, csibészes diadallal. Szaladtomban a szemem sarkából még látni véltem, ahogy hogy az utca szemközti oldalán Chopin bandukol hazafelé egy karton ásványvízzel és egy csokor petrezselyemzölddel.

A másnap reggeli újságban bukkantam rá a döbbenetes hírre: Grieg öngyilkos lett. Állítólag szerelemféltésből.