Én és Chopin XI.

XI

Fél kettő körül hívtak. Lecsukták. Gondolom, azért engedték meg, hogy felhívjon, mert már megint az ügyvédjének hazudott engem. Muskotályos rezignáltsággal vette át a kagylót az ügyeletes tiszttől és mézes-mázos hangon megkért: ugyan lennék már olyan kedves és befáradnék(!) érte a … utcai rendőrőrsre, ahol - ha már úgyis ott vagyok, ne fáradjak hiába – akár meg is válthatnám a szabadságát némi pénzösszeg ellenében.

Közöltem vele, hogy ne aggódjon. Maximum 72 óráig tarthatják őrizetben, ha utána is szíves vendéglátók módjára óhajtanának viselkedni, ahhoz bizony már vádat kell emelni és az már nem is őrizet, hanem előzetes, úgyhogy biztos csak ijesztgetik egy kicsit, ez legkésőbb 70 óra múlva így is – úgy is kiderül. Idéztem még neki néhány vonatkozó szakaszt a megfelelő törvényekből és próbáltam roppant hivatalos és kimért maradni, hogy jobban átérezze a helyzet komolyságát. Hibátlan kis tréfa volt, de úgy tűnt nem értette. Mindezt csak abból gondolom, hogy gurgulázó, elfúló hangon ordította a kagylóba, hogy én egy utolsó (megfedtek minap, mondván, ne azonosítsuk a modernséget a trágársággal; nem kell úton-útfélen a papírra vetni, hogy pontpontpont) volnék és menjek/tűnjek/takarodjak el. Oda. (Pontpontpont.)

Elindultam, mit volt mit tenni (mit?). Na, nem Chopin útvonalajánlatát éreztem kihagyhatatlannak (nincs az a GPS, ami elvezet a pontpontpontba), inkább arról volt szó, hogy valahol mégiscsak megsajnáltam szegényt. Azt a hülye fejét, azt.

Alig léptem be a beszélőbe máris nekem ugrott, hogy mit szórakozok én itt, lennék csak az ő helyében, nem nevetnék, nem ám, de inkább még sírnék is, meg csapkodnám magam a földhöz tehetetlen dühömben és hogy az egy dolog, hogy ő itten állampolgári jogaitól megfosztottan fuldoklik az intézményesített állami elnyomásban benne, de még csak azt sem engedték meg, hogy befejezze, mert elrángatták, szétzavarták, az utca kövére lökték és már a reakciót sem láthatta, mert mire a függönyhöz lépett, addig ezek a barmok már bikacsökkel szétzavarták a zenekart. (Végestelen pontpontpont…)

Éppoly hüledezve hallgattam a tébolyult monológot, mint miképp a kedves olvasó vakarhatja a feje búbját jelen minutumban. Miről is van itt szó tulajdonképpen? Mivel is töltötte barátom az estéjét? És miért hozták be a rend nemes őrei éjnek évadján bilincsbe verve? Egyenes ember lévén, ami a szívemen a számon, és amúgy sem bírja az epém a rejtélyeket, rákérdeztem hát, hogy egyről a kettőre juthassunk:

- Barátom! Mi a jó büdös (hímnemű patás háztáji állat elsődleges nemi jellegét) keresel te itt?

Hogy én még ezt sem tudom (honnan kéne?). Szép kis barát az ilyen. Hát úgy hallgassak oda (úgy hallgattam), hogy őt szerenádozásból kifolyólag inzultálták. Ius serenadis. Ezt, ezt és nem kevesebbet sértették meg ezek a műveletlen barmok, és az is biztos, hogy ezek (ezt olyan szépen, megvetően mondta, hogy szinte már láttam magam előtt, ahogy kiköp oldalra) még soha nem voltak szerelmesek.

(Az elbeszélés ezen a ponton meg-megbicsaklott és az elfúló, légszomjjal küszködő szitokáradatba, csak alkalomadtán vegyült lényegesnek nevezhető tartalmi elem, így ennek eredeti közlésétől el is tekintenék. Majd lábjegyzetben, esetleg ott kiszerkesztem.)

Nem kevesebb történt tehát, minthogy méltán híres cimborám halálosan szerelmes lett. Április 17-e óta negyedszer. (Lett. Egyszer csak még nem volt szerelmes, aztán pedig már az volt. Ez a „lett” ment az agyára.) Írt is azon nyomban a hölgy tiszteletére egy zongoraversenyt (most bezzeg hiányzott az anyai jóváhagyás!), majd azt frissiben prezentálni is óhajtotta szíve választottjának. Erre volt is egy bejáratott beugrózenekara (Chopin Szerenád Band) csupa finom, művelt úriemberből, akik mind kiválóan tudtak blattolni és kisfröccsért is hajlandóak voltak játszani (A hosszúlépést azért már ők is megalázónak érezték. Mint említettem: finom, művelt.) Megírta, betanulták és éjfélre már a hölgy ablaka alatt vártak, hogy harangszóra együtt vallhassák meg Chopin szerelmét. Aztán valamelyik túlbuzgó szomszéd értesítette a rendőrséget, azok meg jöttek és bevitték csendháborításért, meg engedély nélküli utcazenélésért.

A szomszédságból többen is ott voltak a rendőrségen és éppen vallomást tettek, vagy arra várakoztak. Egy szimpatikus, őszes urat félre is hívtam egy szóra, és kérdőre vontam: ennyire szörnyű lett volna a zene, hogy ilyen drasztikus lépésre kellett rászánniuk magukat? Dehogy, válaszolta, a zene az valami gyönyörű volt, csak tudja… mégsem illő(!) éjnek évadján végighúzni egy zongorát a macskaköves sikátorokon. Touché!

Hangosan felnevettem és harsányan odarikkantottam a cellája sarkában kuporgó és maga elé motyogó Chopinnek, hogy talán mégis csak megfontolandóbb lenne áttérni hegedűversenyek komponálására.

Ami ezután történt, azt nem igazán értettem, mert franciául és lengyelül vegyesen káromkodott és haját tépte.

- Csend legyen már odaát! Barmok! – dörrent ránk Beethoven a szomszéd cellából.

Én és Chopin V - IX.

V.
Chopin bizalmasan a kezembe csúsztatott egy gyűrött papírfecnit. Az állt rajta, hogy feltétlenül adjam át Beethovennek, hogy „Barmok!”. Ő érteni fogja, nyugtatott meg.


VI.

Chopin és Beethoven valami kegyetlenül bebasztak. Nincs jobb szó. Spiccrumot ittak húzóra, és olaszrizlinget kisfröccs gyanánt. Hajnali háromkor ott dajdanoltak a kőkerítés tetején, és tán héberül vagy ógörögül kántáltak, aztán meg violinkulcsot igyekeztek vizelni a friss hóba. „Barmok!” kiáltotta oda foghegyről Brahms, amint elhaladt előttük. Valójában csak az zavarta, hogy őt nem hívták meg.


VII.

Bungee jumping. Ez is közös bennünk. A nemugrás. Én félek, meg izzadok, meg szédülök, meg tériszony, meg szívszélhűdés, meg anyámkínja; ő meg egyszerűen nem ér rá, mert dolgozik. Éjt nappallá téve komponál. Jókifogás...


VIII.

Chopin életében először ült repülőn. Hogy a halálfélelem és a heveny hányinger által megosztott figyelmét valamiképpen lekösse walkmant hallgatott. Kérdeztem: mit? Erre nekem esett, hogy mit gúnyolódok én vele, meg hogy legalább én ne zendítsek rá az örök nótára, eleget hallgatja azt úgyis másoktól, hiszen miért ne kapcsolódhatna ki ő is, azért mert zeneszerző még nem kell Griegbuzinak lennie, meg úton-útfélen démoll toccatára fúgázni a parkettát, hadd legyen már nyugta ebben a büdös életben egy kicsit, én meg értsem meg, hogy az munka, ez meg szórakozás. A gépet megrázta egy légörvény, erre ő előbb precízen kidobta a taccsot (zacsiba, mert minimális lélekjelenléte azért még volt), majd elájult. Én meg persze belehallgattam a walkmanbe. Peer Gynt. Chopin homoszexuális volt.


IX.

Chopin minden vasárnap az édesanyjánál ebédelt. Előtte – utána sosem kereste, de vasárnaponként pontban délben mindig (mindörökké) megjelent. Bizalmas viszony volt ez, mint egy kihallgatás. Bár csupán ketten vettek részt, ezeken a titokízű ebédeken (később már csak löncsöltek, haladtak a korral), mégis úgy vonta félre Chopin anyja Chopint, mintha egy – csak őket figyelő – társaság sóvár tekintetei elől szeretné elrejteni legféltettebb kincsét. Kiragadta, kimarta, kiszakította a valóság szövedékéből Chopint, aki ezzel szinte meg is szűnt létezni. Anyai reflexióvá vált.
- Beszélnünk kell. Négyszemközt. – szinte nem is mondta, nem is lehelte, inkább csak gondolta (átgondolta a fiába), de még azt sem túl erősen. Bal válláról lesepert anyai keggyel egy pihét, jobbról a közönyt. Bicepsz alatt megragadta és mint aki szerelmet vallani készül úgy lihegte fia nyakába forrón, vágyakozón:
- Írtál?
- Igen, anyám.
Chopin dúdolni kezdett. Eldúdolta, amin hétfő reggeltől szombat éjjelig dolgozott, eldúdolta az életét, örömét, a gombás rántottát, a csöpögő vízvezetéket és hogy inkább nem nyúl a hidegvízhez, csak szerelőt ne kelljen hívni (Chopin meleg vizet iszik! Illetve nem iszik, megvárja míg kihűl.), eldúdolta, hogy mivé vált a világ.
Hét perc telhetett el ezzel a hülye dünnyögéssel, mikor Chopin anyja erélyesen csendre intette fiát és csak ennyit sziszegett:
- Hangszereld!
Hangszerelte (Chopin). A különbséget zongorázni lehet. Az anyjának jó füle volt ehhez, mindig tudta mivel érdemes foglalkozni és mi az amire nem szabad téntát és tehetséget pazarolni. Két dolog tette naggyá: ez a hallás és egy fajta tejszínes tormakrém, melyet főtt marhaszegy mellé szokott tálalni minden vasárnap délben.
Chopin pedig komponált és tormakrémet evett, holott a beleit már többnyire aznap estére kikezdte és utána egész éjjel szenvedett. Papucsgyerek volt.

Én és Chopin I - III.

Én és Chopin

I.

Nem jutott eszembe, hogy Chopin. Az Istennek se. Töröm a fejem, töröm, mintha az életem múlna rajta... Ezkiezkiezkiezki? Áh! Megvan! Brahms! (Chopin...)

Még szerencse, hogy ez nem XXI. századi dilemma.

II.

Kegyetlenül klampírozik (Chopin). Úgy veri azt a zongorát, mintha az élete múlna rajta. Tízesével csapkodja a hangokat, hármasával az akkordokat. Félő, hogy kiszakadnak a billentyűk. A kalapácsok, már majdnem elpattintják a húrokat. De ő csak üti a zongorát. Mintha az élete... „Barmok!” - mondaná, ha Beethoven lenne. Majd belehal, ember nem zongorázik így! Mintha az élete... 156 év távlatából hallgatom, és azt hiszem, hogy Brahms.

Chopin belehalt az értelmetlen klampírozásba. A pedálozás vitte el, nem bírta a szíve. Az élete múlott rajta. „Barmok!” - gondolta mielőtt meghalt.

III.

Beszélgettem Brahms-szal a minap. Kedd délután volt, fél négy felé. A Dóm téren sétáltunk a gesztenyefák alatt, néhol cinkosan a sárga avarba gázolva. Fel-felpillantottunk a székesegyház négy magas tornyára, és megálltunk csodálni a napsütötte őszi Mecsekoldalt. Arról mesélt nekem, hogy amikor a Magyar táncokat írta, akkor sokat gondolkodott azon, hogy miért mondta Beethoven, hogy „Barmok!”. Akkor már nem is hallott. Csak egyszerűen érezte, hogy elkorcsosul a világ, és hogy minden érték terhessé válik. „A modernitás emésztőgödre elnyeli az élhetetleneket: a művészeket." - így Brahms. Erre azért már le kellett ülni. Besétáltunk hát a Barbakán-kertbe és átellenben Janus Pannonius szobrával letelepedtünk egy rododendron bokor árnyékába. A püspöki palota erkélyéről Liszt mosolygott ránk. Ültünk az októberi langy délutánban és egyetértően hallgattunk. Nekem épp pár kósza rím motozott a fejemben giccses összevisszaságban, amikor egyszer csak Brahms felém fordult és elsírta magát. Kövér, férfias könnyekkel sírt, hangtalanul. Csak a válla rázkódott meg néha, és olykor önkéntelenül összerándult kicsit. A vállamra borult és éreztem, ahogy meleg könnyei lassan átitatják a ruhámat a bal kulcscsontom tájékán. Megrázó élmény egy meglett férfit így sírni látni. Nem mertem megkérdezni, hogy mi az oka, bár a világon semmi nem foglalkoztatott jobban. Lassan megnyúltak az árnyékok a kertben és a régi várfal fekete lepelként terítette ránk selyemszövetű éji palástját. Zárt a kert. Mennünk kellett. Nem szóltunk egymáshoz egész úton. Elkísértem hazáig, nem lakott túl messze, és én úgy éreztem szüksége van rám. Elköszöntünk egymástól, és én sarkon fordultam; már megtettem pár lépést, amikor utánam kiáltott. Várjak! Megvártam. Előkotort a zsebéből egy darab sárga papirost és zaklatott, kusza betűkkel írt rá valamit, majd a felöltőm zsebébe csúsztatta, és hosszan, erősen megszorította a kezem. Hazaindultam az egyre hűvösödő októberi éjszakában. Egy félreeső sarokban aztán nem bírtam tovább, és el kellett olvasnom barátom üzenetét:
"A világ Júdássá válik köröttünk. Elárulnak, megtagadnak minket, mert a saját hangunkon merünk szólni. És mi marad nekünk, ha elveszik a hangunkat, ha elnémítják a prófétákat?"
Aznap este sokáig nem jött álom a szememre. Chopin szonátákat és mazurkákat hallgattam. Milyen fiatalon meghalt. Talán jobb is neki. Nem látta Brahms-t sírni.