Istenforgás

Istenforgás

Szakadatlanul, háromnegyedes ütemre
bukkannak fel torzók a kertben.
Szent Mihály napján félholdra vertem
a holtsugárt, ezzel is üzenve

Atyámnak, hogy látom.
Megfigyellek Isten!
Elbújnod már nincsen
hová. Völgyben vagy hegyháton

gurulsz előlem Te szánalomhalom.
Belőlem több van és mind néz
Téged, idegen teremtéssel ékeskedő vitéz.
Ma álommá őröl a tekintetmalom.

Vagy csak elaltatlak, s éneklek
Guernicát hétfejű magadnak.
Tűzzel hűtött imák tagadnak
esti órán párnázott véneknek.

Arra kérlek meg, hogy vakard
a hátam, mert viszket a halál. Rohamléptekben
átkaszál, srévizavé rohan létekben.
Szóval vakard, mosd és bársonnyal takard.

Ez egy pár sorral akart hatalomátvétel.
lemondásból gyújtottam félelemre lazán
és félig szívva dobtam hanyagul a kazán
mögé. Ég bennem a kézrátétel.

Monológ

Monológ

A templomkertben kézen állt az Isten.
Miatyánkat mormoltam a fáradt őszi fényben
és néztem, hogy miként
szórt port
a lassú szellő,
s a nyomdakéményekből hogy kúszik szendergő
füstoszlop a magasba.
Találomra aranyba bújtatott fákat
festenék havasra, de az én színem
kopárabb és ecsetem lusta.
Futva érkezik a hajnal: pirosra
feslett, dévaj kacaj-arccal.
Kimosta belőle az éjszakai zápor a
tilosba tántorgó erkölcsöt. Mától
kirostál ki ott áll szablyával,
kottámon a hangok párban hármasával
állnak a kioszknál.
Bátran áll az Úr!
Azúr hegyek mögött mindig pimaszul
mosolyog az Isten, térdén kis plazúr,
nem látja senki más, hogy mivé aljasul
péntek éjjel lévén a világ. Vadul
tördelem a kertben a dáliát, mormolok
pár imát, a párán át Máriát látom.
Förtelem, hogy minden ócska álom nálam
rím és hiába találom a szavakat, pusztán
kín marad kiáltva a papírra, kívántra
hantolt gondolatcsuhába nem szűrődik
nap pírja, csak saját drapp falára vetődik
a szó, és elhaló hangon kenődik, elfolyó
ritmusban redőzik, s hullámot vetve
magában időzik. Talán így a jó.

Egy sz. vége

Egy sz. vége
(ciklusok)

I.

Visszajöttek.
S lángoló kardokkal vették fejünket.
Majd gúlákba rakták;
megsimogatták.
Becéztek,
szeretgettek...
(Újabb kardot fentek.)
Megcsókoltak.
Ismét fejek hulltak.
Torzult grimaszokba fordult
arcvonások,
bár fejünket vették, ezek csak
karcolások.
Hasítottak mást is:
szövetet, húst, csontot.
Fájt is, de nem rontott sokat.
(Már nem sajnáltam egyetlen lovat sem.
Hisz azt csak lelövik, ugye?
Gyorsan vége, s míg kiszenved
vigyáznak rá mosolygós szentek.)
De gúlába rakott fejeink között
táncol még a
sze-
re-
lem.
Pillantásunk még nem érti;
szánk fölött (mellett, körül)
néma mosoly, zaj se sérti
a fülünk csak a
csönd.
Sötétség.
Aztán lopva
sírás.
Valaki felfogta.



II.

Visszajöttek.
(Mások!)
Helyükre tették fejünket.
De fordítva.
És kibomlott a világ.
Minden mi megállt
elindult újra,
másként mint eddig,
üresre fújva.
Tartalmatlan
felfoghatatlan
tam-tam szólamokban
szaladtam-tam-tam...
Rossz irányba forog a világ,
vagy csak mi (?) indultunk
el utunk sárgaköves vonalán
a keresztút felé, hol
nincsen tábla
sziklára festve, vagy
mohos fába vájva,
de dohos levegőben sem
pihen
a visszatérés fanyar
aromája.
Szálkák vagyunk saját szemünkben,
gerendákat egyensúlyozunk
két kezünkben,
s ha kibillen e tétova inga
(egyszer felborul minden mérleghinta)
ismét átfordulunk a trapézon.
Miként sűrű, fekete tinta
omlunk rideg hamvainkba.
Függünk balgán, mint a
rézón.



III.

Visszajött.
(Egyedül.)
Most már csak értem.
Mindig is vártam, de
sohase kértem.
Szétszakadt a rím...,
a dallam megfagyott...
Már csak belső allegóriák,
algoritmusok,
alteregók,
agónia
a gnóm lélek tükörképe
megmutatja végre, hogy
mi a Hamis,
a Csaló,
az Ál;
hogyan alakul ki a Közöny,
s a vállnak az az egészen
különös, szinte(?) megvető
rándulása.
Bár kívülről króm
és titán
belül langyos és puha.
Fájni már nem fáj,
de még rendkívül ostoba.
Nem éri már el meddő szólam,
okkultizmus, bűbáj, mágia.
Elüldöztem a Nagy Csalót.
Felszabadultam.
Csizmája nyomát a porhanyós hóban
elnyelte a hollószín éjszaka.

(S tudta, hogy hiába:
hát vissza se nézett...)


IV.

Visszajöttek.
S tovább mentek.
Pillantásuk a gyűlöletnek,
a haragnak,
és a szenvtelen szavaknak
vánkosa.
S nem értik, hogy
miért vagyunk mások,
miért nincs rajtunk mosoly,
miért csak mindig komoly
és tekintélyes, komor
arcrándulások mit kapnak.
Más mit tőlünk megszokhattak.
És igazuk van.
A mi hibánk.
(Persze. Mindig.)
De bárhogy is lesz, már
nem nyílik a szánk
boldog szavakra.
Mert nem akarjuk.
Akarva.



V.

Visszajöttem.
Vissza kellett térnem
a gyökerekhez,
hogy valahogy megértsem,
megfejtsem
a szubsztanciát.
Nincs okozat,
nincsen cél,
nincs rendszer,
nincsen még
szemrebbenés sem,
és nincsen kijárt,
kitaposott ösvény,
mert nincsen olyan hely sem,
hova vezethetne
szellem,
lélek,
nem, nem.
Nem maradhatok.
Itt semmiképp sem.
Visszajöttem.
Mert nincs hová mennem.



VI. (Coda)

Hát, kiírtam magamból.
Ki kellett.
Én nem igazolhatom a
sekélyes közhelyet,
hogy mindent begyógyít
a Nagy Felcser,
mert nekem csak
barázdákat metszett
arcomba, és szomorúságot
a szívembe.
Nem lehetett örök,
(egy sz. sohasem(?) lehet)
és amilyen szép volt,
mily kiváló,
emberfeletti
(sz. feletti!)
oly ocsmány rútság
nem kerekedhetett volna soha
ellene,
mint ami helyette
(belőle!)
lett.
Isten látja lelkem
-Ezt. Így.-
soha nem akartam,
és nem állt mellém semmi
erő, sem hatalom,
hogy megakadályozhassam.
Nem akartam hit nélküli dühös fájdalommá válni.
De annyira félek:
kiüresedni.
átlátszani.
nem önmagam lenni.
magamban elveszni.


Imádság sz. után

"Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége."
(Ady Endre: Imádság háború után)


Békességet!
csak ennyit kérek.
Kérlek!
Mindig csak zokszóval
verlek fel,
csak akkor kérem
örök figyelmedet,
mikor már nem tudok elvenni
máshonnan és
nagyon kevés amim van.
(Semmi.)
És Te meghallgatsz.
És nem adsz.
Próbára teszel,
és bár kevés a teher,
nem állom, mert
gyenge vagyok,
erőtlen vagyok,
üres vagyok,
átlátszó vagyok,
szappanbuborék
és már fáradt vagyok szállni,
már túl fáradt sodródni,
már zuhanni sem vágyom,
már emelkedni sem tudok.
És földet érni; azt sem akarok.
Néha már mindentől félek.
Kérlek!
Csak ennyit kérek.
Békességet!

Én (képek)

Én (képek)

Isten nekem egy fodrozódás
a vizespohárban, üvegfalról visszaverődő
reflexió önmagamra, önmagam hiányára,
egy én-zuhatagra, vagy egy Péter-fára,
mely amikor zöld, akkor sárga.

Isten nekem golyóstollból folyó tinta,
de nem a tinta, hanem a tintafolyás,
a papírba ivódás, ez a hinta-palinta,
hogy már a papíré, még a tollé,
sohasem az enyém.

Isten nekem a kutya vacsorája,
akire rácsöpög reflexesen a nyála
az ebnek, ehhez nem kell feltétlenül kivertnek
születni, megkockáztatom kutyának
sem muszáj.

Isten nekem egy félhatos terasz,
ahol szódát iszom citromkarikával,
és arról írok, mi nekem az Isten,
és a számmal azt formálom néha:
még egy pohárral.

Isten nekem egy „mivel tartozom?”,
amit napjában tízszer felteszek, és
mindig más az Isten, néha
párszázas ajánlat, máskor jóval drágább.
nem filléreskedek.

Isten nekem a meleg kenyértészta,
amit bab mellé falok, tömök
magamba mohón, és megüli a gyomrom,
és én kapkodón nyúlok víz után:
Istenbe fúlok.

Isten nekem veszekedés utáni állapot,
amikor nem volt igazam, de nyertem,
az erős akaratú emberek sajátja
csupa olyan relációban, melyben nem
szerepel Isten.

Isten nekem anyám telefoncsörgése:
a mindig hívás, az estéről estére
való lét, amit elviselhetetlenül könnyű
lenne viszonozni, és ha elmarad mégis,
csak elkezdek morogni.

Isten nekem egy szem gesztenye
a gesztenyefa alatt, mely kiűzetett
a nyárból, és aláhullott és egyetlen
maradt, mégis magától értetődően
természetes.

Isten nekem egy régi anekdota,
melynek tréfáját száz éve értették csupán,
és most százhuszonhárom évesnek
kellene lennem, hogy legalább mosolyra
húzzam a szám.

Isten nekem egy prímszám,
mert minél nagyobbat keresek, annál
nehezebb találni és merő hazugság,
hogy nem imponál, ez a végtelenben is
oszthatatlanság.

Isten nekem egy táska a hátamon:
egy mindig velem, de mindig mögöttem,
és csak akkor veszem fél vállra
és húzom magam elé, ha éppen a
kulcsom keresem.

Isten nekem egy ötgrammos tejcsokoládé.
szájban olvadó kuriózum; ajzószerem.
csak szopogatni, ízlelgetni, forgatni
szabad; érzem, ha harapom,
bűnbe esem.

Isten nekem a megosztás, az hogy
én adok,
én adsz,
én ad,
én adunk,
én adtok,
én adnak.
Én ablaknak támasztom a hátam,
hogy nekem dőljön a világ.

Isten nekem egy ablak,
melynek a hátamat támasztom,
hogy nekem dőljön:
a kutya vacsorája, egy félhatos terasz,
egy prímszám, egy szem gesztenye,
egy táska a hátamon, benne egy
régi anekdota telefoncsörgésről,
tintafolyásról, fodrozódásról,
és akkor megreped Istenablak-támaszom,
mint veszekedés után. Mivel tartozom?

Imalom

Imalom

Lelki békémet kyrie
eleisonokban mérem,
és bár hiszek Egyet,
mégis olykor kétlem,
figyelmem kéri-e.

Tőlem elveszi a világot,
Agnus Dei, a bűnt,
és bár hiszek Egyet,
sokszor olybá tűnt,
nem értem kiáltott.

Örök elbeszélés,
örök egymás mellett,
és bár hiszek Egyet,
többre még nem tellett,
mint az örök kérés.

Elvétem a Miatyánkot,
már csak üres próza,
és bár hiszek Egyet,
már rég nem szórja
a csipkebokor-lángot.

Irgalmazz nekünk!
Fölénk nőtt a bánat,
és bár hiszek Egyet,
csak egyet; nem Hármat.
Keveset nevetünk.

Alkony

Alkony

Víz alatt a föld
csendes nyugalomban.
Napsütötte tóban
széna ül halomban,
és ázik zaj nélkül.
Búzavirág kékül
páratlan sorokban,
bennrekedt a hang
a sok békatorokban.
Nem fodroz a felszín,
tükrét alkony festi,
a vágott fű illata
halovány és messzi.
Nem tár szárnyat madár,
nem surran a csík sem.
Megpihent a világ:
levegőt vett Isten.

(Vonatút Pestről Pécs felé egy valószerűtlenül régi nyárutón.)