Szeptembernek

Szeptembernek

Egy éve egyedül.
És nem nyugtat a csend.
Torkom mélyén lent
kedves szavak
nem nyugszanak.
Párnám alatt nem pihennek
édes lehelletek.
Fülemben nem csengenek
ismerős nevek.
Megfakult helyek,
hol emlékeim járnak,
szememben pihenő szemek:
foltjai régi láznak.
Égi varázslat hangját
játszó lemez fátylat
terített, mit fellebbent
a látszat, s helyén a
valóság átható, bágyadt
moraján zenélünk
fáradt hanggal, s
fáradt szívvel élünk.

Sohasem-szerelem

Sohasem-szerelem

Ölembe hajtott fejeden
nyugszik a szerelem.
Sorolom:
te nekem nem vagy már
állapot, a fürdőmben állagod
légnemű és illatod
keverem, hajszíned
vöröse idegen.
Hidegen hagy már a
langy pára
szádról a számra
egy december reggelen.
Csontos kezemen
bőr, por és pír sor;
borfényű, bíbor mámor
a karomon arcod.
Kudarcom kudarcod.
Könnytől száraz.
Kár az átvirrasztott
éjért, mely
lámpafényt mállaszt.
És már nem keresem,
ígérem, a választ
tereken és padokon,
kimérten dadogom:
te nekem…
sohasem-szerelem.

Körtánc

Ketten ültünk a várfalon, azt hiszem, lógattuk a lábunkat. Szokatlanul meleg nyár volt, vagy a hó esett - akkor talán még a kabátot is összehúztuk magunkon. Elálmosodtam, ahogy ott ültem melletted, hosszú veszekedés volt, régről húzódott, az arcunkba sütött a nap. Mégis inkább nyár volt, én csíkos pólót és szandált viseltem, zokni nélkül, te kibontottad a hajad és nem mosolyogtál. Kipróbáltam volna, milyen lehet puszta kézzel felmászni a várfalon, talán lett volna elég repedés, hogy azt a pár métert megtegyem. Inkább elfeküdtem hátra és igyekeztem nem gondolni semmire. Egyszer az út túloldaláról elkezdtem szaladni hozzád, aztán még aznap (később) tésztát főztél nekem, reméltem, hogy majd ketten eszünk belőle, de a te részednek már akkor sem volt gazdája. A konyhaablakból a pályára láttam, eszembe jutottak a délutánok, amikor én is ott leszek, új cipő kellene és többet centerezni, mert nem megy a tempó. Mosogattál. Kérdeztem, hogy segíthetek-e, talán régebben, nem most, de kérdeztem, az biztos, mégse kellettem. A padlón a lábnyomaim, sár vagy izzadtság, majd felmosod azt is, rend lesz, úgy szeretjük. Reggel már a kapu előtt vártalak, pedig alhatnék. A függönyt is elhúzhatnám, hogy ne süssön már hat előtt szemembe a nap. Lógattuk a lábunkat tovább, nem sokat beszéltünk, akkor éppen az is elég volt. Nem volt túl jó ott ülni, de nem volt más választásunk, csupa lehetetlen ötlet. Untattál. Régen ilyen nem volt, máshogy ültünk, biztos a hideg kő teszi. Fájt a lábam, elzsibbadt nagyon, túl sokáig voltam mozdulatlan, nyújtózni akartam, de ráért még, nem siettünk, kettő felé járhatott, volt még egy évünk. Néztelek a sor végéről. Onnan egészen más voltál, igaz én is jobban láttam még akkor, bár mire megromlott a látásom, már közelebb voltál, mire még rosszabb lett, már rég nem volt fontos látni. Mindig szóvá tettem a fülbevalót, mindig. Egyszer - hosszú idő után - nem mertük megfogni egymás kezét, és ezen nem nevettünk, én sokáig sírtam. Aztán átjött egy barátom és ő is sírt, más miatt, de én rád gondoltam. Nem akartunk otthon maradni, de máshol se volt jobb, ő is akkor tört össze, de ismertem olyat is, aki csak később. Nem mondom el, hogy egyszer megöltem valakit, ezt ő mondta, miután végzett velem, azóta nem merünk beszélni, van, amiről nem szabad. Ez már legalább négy törött szívű ember, de lesz még, nem aggódok, máshogyan rántunk le embereket mindig. Átúsztam a lábaid között, ez viszont biztosan nyár volt, és a medence alja félelmetesen közel, eszembe se jutott, hogy mi történhet akármelyik ősszel. Aztán nem is történt semmi, nem akartuk. Sohasem a szemembe történt, akkor nem tudnánk állni, én biztos nem, amúgy is nehezemre esik. Nevettünk, olyankor a dagadó hold dé betű volt, máskor észre se vettük a változásait, és érinthetetlen papírhattyúk szárnya alá bújtunk, ha túl őszinték akartunk lenni önmagunkhoz. Sok órát utaztam magányosan, volt, hogy a sofőr mögött ültem, éjszakánként, amikor nem voltam biztos, hogy ébren maradok. A fényvisszaverő táblák túl gyorsak voltak nekem, máshogy próbáltam számolni a távolságot. Lehetőségeket kerestünk egymással szembeszegülni, vedd ki a szádból a cigit, ha hozzám beszélsz, mégse figyeltem rád. Az egy másik te voltál. Fizettem volna, ha jó gyerekként az ágy sarkában ülhetek, amíg mást csinálsz, de odatettél véletlenül egy könyvet, nem maradt hely, felfáztam volna, mennem kellett. Ilyeneket hibáztam, de volt hogy kevesebbet: néha álmomban elfordultam, és a visszákat sosem vártad ki. Így éltünk, azért amikor még nem voltál, máshogyan tekintettem rád, sose adtunk kész válaszokat, én még kérdezni is csak alig mertem. Most, hogy már lassan tudom az összes választ, végül elfogynak majd a kérdéseim, és csak állok a lámpafényben, és már nem akarok soha mást, mindig csak azt, amit nem lehet.

Egy sz. vége

Egy sz. vége
(ciklusok)

I.

Visszajöttek.
S lángoló kardokkal vették fejünket.
Majd gúlákba rakták;
megsimogatták.
Becéztek,
szeretgettek...
(Újabb kardot fentek.)
Megcsókoltak.
Ismét fejek hulltak.
Torzult grimaszokba fordult
arcvonások,
bár fejünket vették, ezek csak
karcolások.
Hasítottak mást is:
szövetet, húst, csontot.
Fájt is, de nem rontott sokat.
(Már nem sajnáltam egyetlen lovat sem.
Hisz azt csak lelövik, ugye?
Gyorsan vége, s míg kiszenved
vigyáznak rá mosolygós szentek.)
De gúlába rakott fejeink között
táncol még a
sze-
re-
lem.
Pillantásunk még nem érti;
szánk fölött (mellett, körül)
néma mosoly, zaj se sérti
a fülünk csak a
csönd.
Sötétség.
Aztán lopva
sírás.
Valaki felfogta.



II.

Visszajöttek.
(Mások!)
Helyükre tették fejünket.
De fordítva.
És kibomlott a világ.
Minden mi megállt
elindult újra,
másként mint eddig,
üresre fújva.
Tartalmatlan
felfoghatatlan
tam-tam szólamokban
szaladtam-tam-tam...
Rossz irányba forog a világ,
vagy csak mi (?) indultunk
el utunk sárgaköves vonalán
a keresztút felé, hol
nincsen tábla
sziklára festve, vagy
mohos fába vájva,
de dohos levegőben sem
pihen
a visszatérés fanyar
aromája.
Szálkák vagyunk saját szemünkben,
gerendákat egyensúlyozunk
két kezünkben,
s ha kibillen e tétova inga
(egyszer felborul minden mérleghinta)
ismét átfordulunk a trapézon.
Miként sűrű, fekete tinta
omlunk rideg hamvainkba.
Függünk balgán, mint a
rézón.



III.

Visszajött.
(Egyedül.)
Most már csak értem.
Mindig is vártam, de
sohase kértem.
Szétszakadt a rím...,
a dallam megfagyott...
Már csak belső allegóriák,
algoritmusok,
alteregók,
agónia
a gnóm lélek tükörképe
megmutatja végre, hogy
mi a Hamis,
a Csaló,
az Ál;
hogyan alakul ki a Közöny,
s a vállnak az az egészen
különös, szinte(?) megvető
rándulása.
Bár kívülről króm
és titán
belül langyos és puha.
Fájni már nem fáj,
de még rendkívül ostoba.
Nem éri már el meddő szólam,
okkultizmus, bűbáj, mágia.
Elüldöztem a Nagy Csalót.
Felszabadultam.
Csizmája nyomát a porhanyós hóban
elnyelte a hollószín éjszaka.

(S tudta, hogy hiába:
hát vissza se nézett...)


IV.

Visszajöttek.
S tovább mentek.
Pillantásuk a gyűlöletnek,
a haragnak,
és a szenvtelen szavaknak
vánkosa.
S nem értik, hogy
miért vagyunk mások,
miért nincs rajtunk mosoly,
miért csak mindig komoly
és tekintélyes, komor
arcrándulások mit kapnak.
Más mit tőlünk megszokhattak.
És igazuk van.
A mi hibánk.
(Persze. Mindig.)
De bárhogy is lesz, már
nem nyílik a szánk
boldog szavakra.
Mert nem akarjuk.
Akarva.



V.

Visszajöttem.
Vissza kellett térnem
a gyökerekhez,
hogy valahogy megértsem,
megfejtsem
a szubsztanciát.
Nincs okozat,
nincsen cél,
nincs rendszer,
nincsen még
szemrebbenés sem,
és nincsen kijárt,
kitaposott ösvény,
mert nincsen olyan hely sem,
hova vezethetne
szellem,
lélek,
nem, nem.
Nem maradhatok.
Itt semmiképp sem.
Visszajöttem.
Mert nincs hová mennem.



VI. (Coda)

Hát, kiírtam magamból.
Ki kellett.
Én nem igazolhatom a
sekélyes közhelyet,
hogy mindent begyógyít
a Nagy Felcser,
mert nekem csak
barázdákat metszett
arcomba, és szomorúságot
a szívembe.
Nem lehetett örök,
(egy sz. sohasem(?) lehet)
és amilyen szép volt,
mily kiváló,
emberfeletti
(sz. feletti!)
oly ocsmány rútság
nem kerekedhetett volna soha
ellene,
mint ami helyette
(belőle!)
lett.
Isten látja lelkem
-Ezt. Így.-
soha nem akartam,
és nem állt mellém semmi
erő, sem hatalom,
hogy megakadályozhassam.
Nem akartam hit nélküli dühös fájdalommá válni.
De annyira félek:
kiüresedni.
átlátszani.
nem önmagam lenni.
magamban elveszni.


Imádság sz. után

"Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége."
(Ady Endre: Imádság háború után)


Békességet!
csak ennyit kérek.
Kérlek!
Mindig csak zokszóval
verlek fel,
csak akkor kérem
örök figyelmedet,
mikor már nem tudok elvenni
máshonnan és
nagyon kevés amim van.
(Semmi.)
És Te meghallgatsz.
És nem adsz.
Próbára teszel,
és bár kevés a teher,
nem állom, mert
gyenge vagyok,
erőtlen vagyok,
üres vagyok,
átlátszó vagyok,
szappanbuborék
és már fáradt vagyok szállni,
már túl fáradt sodródni,
már zuhanni sem vágyom,
már emelkedni sem tudok.
És földet érni; azt sem akarok.
Néha már mindentől félek.
Kérlek!
Csak ennyit kérek.
Békességet!