Monológ II.

Monológ II.

Szekrényt az ajtó elé,
és deszkát, hogy át ne törjenek.
Reteszt a vonatablakokra,
a tömések se fütyüljenek.
Ólommal tömni kulcslyukakat,
megreszelni a kilincseket,
harminccentis acélüveggel
bélelni léleklékeket.

Ma kékeket festettem.
Csak eget és villamost,
vagy soha, noha az élet
nem karbonszálas,
könnyűszerkezetes:
Az élet nem egy
felkapom és viszem valahova
Fussak? Ide, s tova
gondolatnyi a
távolságról szakadt
fájdalombalett
oltva a fánk gyümölcse
mifiunk, mindörökké
ámenszagú reggeleken
tiszteletkörökké
monotonul az ima
vagy holnap
egy szebb nap
mint tegnap kenyérért
egy jobb világ kegyéért
éltem, értem, hogyne,
zavaros, kávéval keverd
felrázva és üvöltsd
üvöltsd
üvöltsd
lyukas aljú pohárba
falnak szorítva a szót
golyó által minden
hangadót
felvevőt
órát nézve percet röptetőt
köptetőt szedek a szóra
szóvirág-flóra
én pánsíppal faun
a fennsíkon
aura-kínom
nem lebeg, megremeg
tollam a sírom.

Monológ

Monológ

A templomkertben kézen állt az Isten.
Miatyánkat mormoltam a fáradt őszi fényben
és néztem, hogy miként
szórt port
a lassú szellő,
s a nyomdakéményekből hogy kúszik szendergő
füstoszlop a magasba.
Találomra aranyba bújtatott fákat
festenék havasra, de az én színem
kopárabb és ecsetem lusta.
Futva érkezik a hajnal: pirosra
feslett, dévaj kacaj-arccal.
Kimosta belőle az éjszakai zápor a
tilosba tántorgó erkölcsöt. Mától
kirostál ki ott áll szablyával,
kottámon a hangok párban hármasával
állnak a kioszknál.
Bátran áll az Úr!
Azúr hegyek mögött mindig pimaszul
mosolyog az Isten, térdén kis plazúr,
nem látja senki más, hogy mivé aljasul
péntek éjjel lévén a világ. Vadul
tördelem a kertben a dáliát, mormolok
pár imát, a párán át Máriát látom.
Förtelem, hogy minden ócska álom nálam
rím és hiába találom a szavakat, pusztán
kín marad kiáltva a papírra, kívántra
hantolt gondolatcsuhába nem szűrődik
nap pírja, csak saját drapp falára vetődik
a szó, és elhaló hangon kenődik, elfolyó
ritmusban redőzik, s hullámot vetve
magában időzik. Talán így a jó.