Én és Chopin V - IX.

V.
Chopin bizalmasan a kezembe csúsztatott egy gyűrött papírfecnit. Az állt rajta, hogy feltétlenül adjam át Beethovennek, hogy „Barmok!”. Ő érteni fogja, nyugtatott meg.


VI.

Chopin és Beethoven valami kegyetlenül bebasztak. Nincs jobb szó. Spiccrumot ittak húzóra, és olaszrizlinget kisfröccs gyanánt. Hajnali háromkor ott dajdanoltak a kőkerítés tetején, és tán héberül vagy ógörögül kántáltak, aztán meg violinkulcsot igyekeztek vizelni a friss hóba. „Barmok!” kiáltotta oda foghegyről Brahms, amint elhaladt előttük. Valójában csak az zavarta, hogy őt nem hívták meg.


VII.

Bungee jumping. Ez is közös bennünk. A nemugrás. Én félek, meg izzadok, meg szédülök, meg tériszony, meg szívszélhűdés, meg anyámkínja; ő meg egyszerűen nem ér rá, mert dolgozik. Éjt nappallá téve komponál. Jókifogás...


VIII.

Chopin életében először ült repülőn. Hogy a halálfélelem és a heveny hányinger által megosztott figyelmét valamiképpen lekösse walkmant hallgatott. Kérdeztem: mit? Erre nekem esett, hogy mit gúnyolódok én vele, meg hogy legalább én ne zendítsek rá az örök nótára, eleget hallgatja azt úgyis másoktól, hiszen miért ne kapcsolódhatna ki ő is, azért mert zeneszerző még nem kell Griegbuzinak lennie, meg úton-útfélen démoll toccatára fúgázni a parkettát, hadd legyen már nyugta ebben a büdös életben egy kicsit, én meg értsem meg, hogy az munka, ez meg szórakozás. A gépet megrázta egy légörvény, erre ő előbb precízen kidobta a taccsot (zacsiba, mert minimális lélekjelenléte azért még volt), majd elájult. Én meg persze belehallgattam a walkmanbe. Peer Gynt. Chopin homoszexuális volt.


IX.

Chopin minden vasárnap az édesanyjánál ebédelt. Előtte – utána sosem kereste, de vasárnaponként pontban délben mindig (mindörökké) megjelent. Bizalmas viszony volt ez, mint egy kihallgatás. Bár csupán ketten vettek részt, ezeken a titokízű ebédeken (később már csak löncsöltek, haladtak a korral), mégis úgy vonta félre Chopin anyja Chopint, mintha egy – csak őket figyelő – társaság sóvár tekintetei elől szeretné elrejteni legféltettebb kincsét. Kiragadta, kimarta, kiszakította a valóság szövedékéből Chopint, aki ezzel szinte meg is szűnt létezni. Anyai reflexióvá vált.
- Beszélnünk kell. Négyszemközt. – szinte nem is mondta, nem is lehelte, inkább csak gondolta (átgondolta a fiába), de még azt sem túl erősen. Bal válláról lesepert anyai keggyel egy pihét, jobbról a közönyt. Bicepsz alatt megragadta és mint aki szerelmet vallani készül úgy lihegte fia nyakába forrón, vágyakozón:
- Írtál?
- Igen, anyám.
Chopin dúdolni kezdett. Eldúdolta, amin hétfő reggeltől szombat éjjelig dolgozott, eldúdolta az életét, örömét, a gombás rántottát, a csöpögő vízvezetéket és hogy inkább nem nyúl a hidegvízhez, csak szerelőt ne kelljen hívni (Chopin meleg vizet iszik! Illetve nem iszik, megvárja míg kihűl.), eldúdolta, hogy mivé vált a világ.
Hét perc telhetett el ezzel a hülye dünnyögéssel, mikor Chopin anyja erélyesen csendre intette fiát és csak ennyit sziszegett:
- Hangszereld!
Hangszerelte (Chopin). A különbséget zongorázni lehet. Az anyjának jó füle volt ehhez, mindig tudta mivel érdemes foglalkozni és mi az amire nem szabad téntát és tehetséget pazarolni. Két dolog tette naggyá: ez a hallás és egy fajta tejszínes tormakrém, melyet főtt marhaszegy mellé szokott tálalni minden vasárnap délben.
Chopin pedig komponált és tormakrémet evett, holott a beleit már többnyire aznap estére kikezdte és utána egész éjjel szenvedett. Papucsgyerek volt.

Én és Chopin I - III.

Én és Chopin

I.

Nem jutott eszembe, hogy Chopin. Az Istennek se. Töröm a fejem, töröm, mintha az életem múlna rajta... Ezkiezkiezkiezki? Áh! Megvan! Brahms! (Chopin...)

Még szerencse, hogy ez nem XXI. századi dilemma.

II.

Kegyetlenül klampírozik (Chopin). Úgy veri azt a zongorát, mintha az élete múlna rajta. Tízesével csapkodja a hangokat, hármasával az akkordokat. Félő, hogy kiszakadnak a billentyűk. A kalapácsok, már majdnem elpattintják a húrokat. De ő csak üti a zongorát. Mintha az élete... „Barmok!” - mondaná, ha Beethoven lenne. Majd belehal, ember nem zongorázik így! Mintha az élete... 156 év távlatából hallgatom, és azt hiszem, hogy Brahms.

Chopin belehalt az értelmetlen klampírozásba. A pedálozás vitte el, nem bírta a szíve. Az élete múlott rajta. „Barmok!” - gondolta mielőtt meghalt.

III.

Beszélgettem Brahms-szal a minap. Kedd délután volt, fél négy felé. A Dóm téren sétáltunk a gesztenyefák alatt, néhol cinkosan a sárga avarba gázolva. Fel-felpillantottunk a székesegyház négy magas tornyára, és megálltunk csodálni a napsütötte őszi Mecsekoldalt. Arról mesélt nekem, hogy amikor a Magyar táncokat írta, akkor sokat gondolkodott azon, hogy miért mondta Beethoven, hogy „Barmok!”. Akkor már nem is hallott. Csak egyszerűen érezte, hogy elkorcsosul a világ, és hogy minden érték terhessé válik. „A modernitás emésztőgödre elnyeli az élhetetleneket: a művészeket." - így Brahms. Erre azért már le kellett ülni. Besétáltunk hát a Barbakán-kertbe és átellenben Janus Pannonius szobrával letelepedtünk egy rododendron bokor árnyékába. A püspöki palota erkélyéről Liszt mosolygott ránk. Ültünk az októberi langy délutánban és egyetértően hallgattunk. Nekem épp pár kósza rím motozott a fejemben giccses összevisszaságban, amikor egyszer csak Brahms felém fordult és elsírta magát. Kövér, férfias könnyekkel sírt, hangtalanul. Csak a válla rázkódott meg néha, és olykor önkéntelenül összerándult kicsit. A vállamra borult és éreztem, ahogy meleg könnyei lassan átitatják a ruhámat a bal kulcscsontom tájékán. Megrázó élmény egy meglett férfit így sírni látni. Nem mertem megkérdezni, hogy mi az oka, bár a világon semmi nem foglalkoztatott jobban. Lassan megnyúltak az árnyékok a kertben és a régi várfal fekete lepelként terítette ránk selyemszövetű éji palástját. Zárt a kert. Mennünk kellett. Nem szóltunk egymáshoz egész úton. Elkísértem hazáig, nem lakott túl messze, és én úgy éreztem szüksége van rám. Elköszöntünk egymástól, és én sarkon fordultam; már megtettem pár lépést, amikor utánam kiáltott. Várjak! Megvártam. Előkotort a zsebéből egy darab sárga papirost és zaklatott, kusza betűkkel írt rá valamit, majd a felöltőm zsebébe csúsztatta, és hosszan, erősen megszorította a kezem. Hazaindultam az egyre hűvösödő októberi éjszakában. Egy félreeső sarokban aztán nem bírtam tovább, és el kellett olvasnom barátom üzenetét:
"A világ Júdássá válik köröttünk. Elárulnak, megtagadnak minket, mert a saját hangunkon merünk szólni. És mi marad nekünk, ha elveszik a hangunkat, ha elnémítják a prófétákat?"
Aznap este sokáig nem jött álom a szememre. Chopin szonátákat és mazurkákat hallgattam. Milyen fiatalon meghalt. Talán jobb is neki. Nem látta Brahms-t sírni.