Én és Chopin XVIII.

XVIII.

Reggel, nyolc óra harminc perc tájékán – hét órányi alvással, másfél percnyi vizeletürítéssel, tizenhárom percnyi zuhanyzással, hatpercnyi borotválkozással és ugyanennyi ideig tartó felöltözéssel a hátam mögött – azon roppant profán célból, hogy reggelire kakaóscsigát vételezzek a közeli pékségben, kiléptem Isten szent ege alá a tízemeletes panelház kapuján. Csütörtök volt. A napból eltelt közel nyolc óra harminc perc alatt még nem kerültem semminemű érintkezésbe más emberi lényekkel, mondhatni teljes némaság vett körül. Ám, ahogy a kapun kiléptem egy torzonborz, koszos (nem maszatos, koszos!) öregember nézett velem farkasszemet és így szólt hozzám:
- Hiába mész el, úgyis beveszed az apád faszát helyettem!

Nem ismertük egymást.

Ő továbbállt új igazságok után kutatva, én pedig a már említett pékségben megvettem a három darab már említett kakaóscsigát, amiért 285 forintot fizettem. Nehezen tudtam a kakaóscsigára gondolni, mert sokminden furcsaság kavargott az agyam azon részén, mely a kakaóscsiga beszerzését volt hivatott koordinálni. Az járt a fejemben, amit az öregember mondott.

Három dolog jutott róla az eszembe, ebben a sorrendben:

Először. Miért kellene nekem édesapám legnemesebb szervét akárcsak érintenem is, nemhogy bevennem (szájba)? Bár ez még nem lepett meg. Olyan világban élünk, ahol bárki azt mondhatja egy másik bárkinek, hogy vegye be az ő vagy az édesapja vagy akár egy ló nemi szervét. Ez persze nem konkrét felszólítás. Az emberek, akiknek ezt mondják, általában nem veszik be. Túl sok száj lenne tele.

Másodszor. Ami sokkal jobban zavart, az a mondat eleje volt, a „hiába mész el. úgyis”. Itt érdemes ugyanis elemezni nyelvtanilag, hogy micsoda jelentéstöbblet búvik meg az ártatlannak tűnő szavak mögött. A mondat ezen fele, ugyanis azt feltételezi, hogy én pusztán azért mennék el (otthonról), hogy elkerüljem az elkerülhetetlent, jelesül édesapám számba vételét. (A mindenkori édesapák száma egy.) Ez pedig már egyfajta rutint feltételez, egy örökkön állandó menetrendet, melyben - valahol a felkelés és a tízórai elfogyasztása között – állandó napirendi pontként szerepel apám. Ott szorongott továbbá a sorsszerűség is ebben a félmondatban, és a „hiába-úgyis” szópár Damoklész kardjaként lebegett fejem felett, aki Jónásként próbáltam kitérni az Isteni parancs elől: vedd be. Nem lehetett futni. Nem volt hová, nem volt minek. Hiába. (Úgyis.)

Harmadszor. Ami talán a legtalányosabb volt ebben az egészben, a zárszó:
„helyettem”. Mikéntha az én jónásságom által e kelletlen, kellemetlen feladat automatikusan erre a torzonborz, koszos öregemberre hárult volna. Mintha százszor, ezerszer történt volna meg, hogy én el, ő pedig beugrani volt kénytelen. De most elég! Betelt a pohár! Ő ezt a helyettesítést tovább nem hajlandó ellátni! (Valahol persze megértettem: én se lennék szívesen pót-apafaszbekapó. Da capo al fine.) Hiába. (Úgyis.)

Édesapám 131 kilométer távolságban dolgozott, sose gondolt erre.

A Bartók rádió négy nappal később Chopin estet tartott 9-től éjfélig, de bizonyos okok miatt lekéstem.

Én és Chopin XII - XIV.

XII.

És a lány. Mert valójában róla szól ez az egész, mint ahogy mindig, minden. Érte íródik és helyette. Ellene, miatta, belőle, nélküle, őáltala, ővele és őbenne. A miénk. Mindenható. Atyaisten, ha ezt Chopin látta volna…


XIII.

Eszembe jutott ez a nagy, zabálós, visszafojtott, fülledt magyar valóság. Ahogy a konzerv-lencsefőzelék átható szaga rátelepszik a penészfoltos edényszárítóra és beivódik a kávécseppes csempelapok közötti barna fúgába. Ahogy orrfacsaró leheletháborút vív egymással a póréhagyma és a szárazkolbász okozta sokkolóan őszinte és ösztönös gyomorgyönyör. Ahogy egyre nagyobb szüneteket sóhajtunk egymás közé, csak hogy a felsőbbrendűnek hitt hallgatás palástján a csönd kínja ne szakítson szégyenteljes hasadékot. Eszembe jutott. Hogy mennyire félünk egymás szemébe nézni, mert attól tartunk, hogy a tekintetek találkozása késhegyként metszi rejtendő valónkat és kifakadunk magunkból. Önmagunk kifakad önmagunkból. Eszembe jutott, ahogy végső zavarunkban egymásra prüszköljük, egymásra lihegjük a porcukrot egy szem eper tetejéről; és ahogy inkább lenyeljük a dinnyemagot, csak nyíltan köpni ne lássanak. (Ebbe nem fér bele Chopin.)


XIV.

Alig múlott 3 éves Chopin, mikor először mondta nekem, hogy szeret. Születésétől fogva mellette voltam, figyeltem, vigyáztam minden szavát. Meséket olvastam neki, több százat, naponta akár négyet-ötöt is. Nap, nap után ölembe vettem, arcát végigsimítottam és csak ontottam magamból a szebbnél szebb történeteket. Aztán egyszer, mesélés közben, elsírtam magam. Nyomasztott mindaz, amivé nem váltam. Nem tehettem róla, kibuggyant és én nem tudtam (nem akartam) visszatartani. Egy könnycsepp átillant szempillagátamon és aláhullott, az ölemben kuporgó apró ember tejfelszőke fejebúbjára. Rám nézett, és azt mondta, hogy szeret. Minden átmenet nélkül. (Minden átmenet nélkül mondta és minden átmenet nélkül kezdett szeretni.) Soha többé nem mondta ezt. Felnőtt; elhidegültünk egymástól. Ő már csak a zenével foglalkozott, én pedig attól a perctől fogva azon emésztettem magam, hogy miért nem mondtam meg neki én is, mennyire szeretem. Aztán már nem bírtam tovább és fel kellett keresnem. Felhőszakadás előtti nyár volt, nehéznarancs pirkadattal. Felcsörgettem a kaputelefonon és mikor egy álmos férfihang beleszólt recsegve a kagylóba, csak annyit mondtam: „Nagyon szeretlek!” és azzal elfutottam – gyermeki félelemmel, csibészes diadallal. Szaladtomban a szemem sarkából még látni véltem, ahogy hogy az utca szemközti oldalán Chopin bandukol hazafelé egy karton ásványvízzel és egy csokor petrezselyemzölddel.

A másnap reggeli újságban bukkantam rá a döbbenetes hírre: Grieg öngyilkos lett. Állítólag szerelemféltésből.

Hazatérés

Hazatérés

Erről nem beszéltem hosszú évek óta: emlékszem, kedd volt, nyár vége, és dúdoltam, és valami elveszett. Szapora szívvel megálltam a mező szélén, és néztem a látóhatáron tornyosuló fellegeket. Csend volt, váratlan csend, elhallgatott a zene bennem is, csak a szél kócolta a térdigérő füvet. Az is inkább csak látványra volt zajos. Sárgásszürke. Valami titkos félelem ült a tájra, amitől szaladnom kellett. Nagyon messze voltam még akkor, lélekben. Csak tudtam, hogy futni kell, át az őszbe hanyatló mezőn, futni, ameddig a szem ellát. És talán soha nem érek majd haza. Egyedül voltam, régen mindig megálltam ilyenkor hangosan nevetni félúton, mert belegondoltam, hogy jó ott lenni, ahol vagyok. Most megbotlottam, és a puha földre estem. Egyszerre megijedtem, hogy elkések, hogy már régen elkéstem, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kellene. Újra futni kezdtem, szembe az izzó hasú felhőkkel, egyre koszosabb lett mellettem a napsárga táj, mögöttem mély árokként hasadt ketté a mező. Mire visszanézhettem volna, már biztos bezárul az árok, de nem volt időm erre, mert leszegett fejjel, összeszorított foggal futnom kellett.

Volt egy fa, amit nagyon szerettem. Nem is ismertem szinte más fákat rajta kívül, gyakran ültem alatta, vagy csak elbújtam mögé, hogy aztán megkerülhessek ismét. Akkor sem vesztem el valójában, de szerettem azt hinni. Kitaláltam egy dalt és azt énekeltem alatta a legszívesebben:
„Sáros az ég alja,
Bakancsos, szürke
fellegeken ül szemem,
rám talált a,
rám talált a,
nem tudom, hogy hol lelem.”

Nem dobogott alattam a föld. Futásom halk suhogása összeolvadt a hegyek túloldalán elvonuló vihar morajával. A völgybe már úgysem ér el, csak a lehelete. És akkor egyszerre ott állt előttem a ház. Mint valami idegen anyag emelkedett ki a földből, mint maga a komorság, a feketeség, melybe képtelen behatolni nemhogy a szürkületi, reményvesztett napsugár, de még a legfényesebb világosság sem. Hátra tett kézzel és lehorgasztott fejjel álltam a csöndben, de nem mertem belépni. Lábfejemmel apró mélyedéseket vájtam a talajba, és egyre csak bámultam lefelé, nem mertem szembenézni a ház ablakainak hideg üvegtekintetével.

Itt sosem szólt zene, soha nem hangzott fel egyetlen dallam sem. Csak fojtott kopogások és nyikorgások lakták a házat. Egy régi zongora állt a padláson, de kalapácsait mind lefűrészelték, húrjait elvágták, néhányat közülük anyám használt még nagyon régen ruhaszárításra. Gyakran fellopóztam oda, és azt játszottam, hogy koncertet adok egy előkelő társaságnak. A billentyűk tompa püffenései, üres kattogásai ugyanazt felelték bármit is játszottam: klakk-klakk-klakk… pff-pff-klakk. Játék közben figyeltem magam a falnak támasztott régi, koszos, repedezett tükrön. Ahogy mozdulataim egyre megtörnek, kezem csuklóból leválik, és a pókhálós üveg kihasít koponyámból egy szeletet, két szemem egymás fölé csúszik, lábaim leválnak testemről, és ezer felé szóródok a soha fel nem söpört szilánkokban. Klakk-klakk-klakk.

Befogtam a fülem és leültem szemben a házzal, teljesen elhagyott az erőm. Láttam magam előtt a szőnyegporoló nehéz zuhanását, hallottam a gyönyörű taktusát, ahogy leszámolja apám a negyven ütést, csak magában mondta ki, de tudta az ember, hogy ott van, ott van a szám a fejében, a szájpadlásán. Eszembe jutott, ahogy minden reggel keltettek, ugyanazokkal a mozdulatokkal, le nem kottázott hegedűjáték volt anyám simogatása. Ahogyan terítettünk, kiráztuk a mosott a ruhát, eltemettük a kutyánkat, mindnek tiszta és rendezett üteme volt.

Ott ziháltam a ház előtt, kapkodtam a levegőt, nem így kell venni, nem így tanították. Csak kósza zajok járták a környéket, a spaletták lomhán ki-be csukódtak, de se az ablakkereten, se a ház falán nem koccant egyikük sem, valami titkos kéz az utolsó pillanatban ellökte őket. Semmi nem volt a megszokott rendben, szerteszét futott minden hangja az életünknek azon a késői nyári estén, amikor egyedül maradtam. Amikor nem tudom miért, de futni kezdtem, amikor nem tudom miért, de elveszett minden dallam a fejemből.

-----------------

Annyi év után is előfordul, hogy kiülök a verandára, ha vihar készülődik, és nézem, miként húzza dél felé a folyó a vaskos esőfellegeket, és a fojtott levegőben csak a vihar poros köhintése ér el hozzám és egy vers, amit nem is tudom hol hallottam még gyerekkoromban:

„Sáros az ég alja,
Bakancsos, szürke
fellegeken ül szemem,
rám talált a,
rám talált a,
nem tudom, hogy hol lelem.”

Én és Chopin XI.

XI

Fél kettő körül hívtak. Lecsukták. Gondolom, azért engedték meg, hogy felhívjon, mert már megint az ügyvédjének hazudott engem. Muskotályos rezignáltsággal vette át a kagylót az ügyeletes tiszttől és mézes-mázos hangon megkért: ugyan lennék már olyan kedves és befáradnék(!) érte a … utcai rendőrőrsre, ahol - ha már úgyis ott vagyok, ne fáradjak hiába – akár meg is válthatnám a szabadságát némi pénzösszeg ellenében.

Közöltem vele, hogy ne aggódjon. Maximum 72 óráig tarthatják őrizetben, ha utána is szíves vendéglátók módjára óhajtanának viselkedni, ahhoz bizony már vádat kell emelni és az már nem is őrizet, hanem előzetes, úgyhogy biztos csak ijesztgetik egy kicsit, ez legkésőbb 70 óra múlva így is – úgy is kiderül. Idéztem még neki néhány vonatkozó szakaszt a megfelelő törvényekből és próbáltam roppant hivatalos és kimért maradni, hogy jobban átérezze a helyzet komolyságát. Hibátlan kis tréfa volt, de úgy tűnt nem értette. Mindezt csak abból gondolom, hogy gurgulázó, elfúló hangon ordította a kagylóba, hogy én egy utolsó (megfedtek minap, mondván, ne azonosítsuk a modernséget a trágársággal; nem kell úton-útfélen a papírra vetni, hogy pontpontpont) volnék és menjek/tűnjek/takarodjak el. Oda. (Pontpontpont.)

Elindultam, mit volt mit tenni (mit?). Na, nem Chopin útvonalajánlatát éreztem kihagyhatatlannak (nincs az a GPS, ami elvezet a pontpontpontba), inkább arról volt szó, hogy valahol mégiscsak megsajnáltam szegényt. Azt a hülye fejét, azt.

Alig léptem be a beszélőbe máris nekem ugrott, hogy mit szórakozok én itt, lennék csak az ő helyében, nem nevetnék, nem ám, de inkább még sírnék is, meg csapkodnám magam a földhöz tehetetlen dühömben és hogy az egy dolog, hogy ő itten állampolgári jogaitól megfosztottan fuldoklik az intézményesített állami elnyomásban benne, de még csak azt sem engedték meg, hogy befejezze, mert elrángatták, szétzavarták, az utca kövére lökték és már a reakciót sem láthatta, mert mire a függönyhöz lépett, addig ezek a barmok már bikacsökkel szétzavarták a zenekart. (Végestelen pontpontpont…)

Éppoly hüledezve hallgattam a tébolyult monológot, mint miképp a kedves olvasó vakarhatja a feje búbját jelen minutumban. Miről is van itt szó tulajdonképpen? Mivel is töltötte barátom az estéjét? És miért hozták be a rend nemes őrei éjnek évadján bilincsbe verve? Egyenes ember lévén, ami a szívemen a számon, és amúgy sem bírja az epém a rejtélyeket, rákérdeztem hát, hogy egyről a kettőre juthassunk:

- Barátom! Mi a jó büdös (hímnemű patás háztáji állat elsődleges nemi jellegét) keresel te itt?

Hogy én még ezt sem tudom (honnan kéne?). Szép kis barát az ilyen. Hát úgy hallgassak oda (úgy hallgattam), hogy őt szerenádozásból kifolyólag inzultálták. Ius serenadis. Ezt, ezt és nem kevesebbet sértették meg ezek a műveletlen barmok, és az is biztos, hogy ezek (ezt olyan szépen, megvetően mondta, hogy szinte már láttam magam előtt, ahogy kiköp oldalra) még soha nem voltak szerelmesek.

(Az elbeszélés ezen a ponton meg-megbicsaklott és az elfúló, légszomjjal küszködő szitokáradatba, csak alkalomadtán vegyült lényegesnek nevezhető tartalmi elem, így ennek eredeti közlésétől el is tekintenék. Majd lábjegyzetben, esetleg ott kiszerkesztem.)

Nem kevesebb történt tehát, minthogy méltán híres cimborám halálosan szerelmes lett. Április 17-e óta negyedszer. (Lett. Egyszer csak még nem volt szerelmes, aztán pedig már az volt. Ez a „lett” ment az agyára.) Írt is azon nyomban a hölgy tiszteletére egy zongoraversenyt (most bezzeg hiányzott az anyai jóváhagyás!), majd azt frissiben prezentálni is óhajtotta szíve választottjának. Erre volt is egy bejáratott beugrózenekara (Chopin Szerenád Band) csupa finom, művelt úriemberből, akik mind kiválóan tudtak blattolni és kisfröccsért is hajlandóak voltak játszani (A hosszúlépést azért már ők is megalázónak érezték. Mint említettem: finom, művelt.) Megírta, betanulták és éjfélre már a hölgy ablaka alatt vártak, hogy harangszóra együtt vallhassák meg Chopin szerelmét. Aztán valamelyik túlbuzgó szomszéd értesítette a rendőrséget, azok meg jöttek és bevitték csendháborításért, meg engedély nélküli utcazenélésért.

A szomszédságból többen is ott voltak a rendőrségen és éppen vallomást tettek, vagy arra várakoztak. Egy szimpatikus, őszes urat félre is hívtam egy szóra, és kérdőre vontam: ennyire szörnyű lett volna a zene, hogy ilyen drasztikus lépésre kellett rászánniuk magukat? Dehogy, válaszolta, a zene az valami gyönyörű volt, csak tudja… mégsem illő(!) éjnek évadján végighúzni egy zongorát a macskaköves sikátorokon. Touché!

Hangosan felnevettem és harsányan odarikkantottam a cellája sarkában kuporgó és maga elé motyogó Chopinnek, hogy talán mégis csak megfontolandóbb lenne áttérni hegedűversenyek komponálására.

Ami ezután történt, azt nem igazán értettem, mert franciául és lengyelül vegyesen káromkodott és haját tépte.

- Csend legyen már odaát! Barmok! – dörrent ránk Beethoven a szomszéd cellából.

Én és Chopin X.

X.

Péntek éjjelente összeültünk eszmét cserélni. Beidegződött, régi szokás volt ez, a világért ki nem hagytuk volna. Pontban este 10 és 11 között találkoztunk nála, vagy nálam, néha máshol, olyankor kicsit előbb vagy később. Éves menetrendünk volt a témák tekintetében. ABC sorrendben haladtunk előre szép lassan és választottunk a soron következő betűhöz passzoló témát, aztán ha végére értünk, elfogytak a betűk és jött a „zs” utáni űr (abszolút nulla fokra hűtött indulatok), kezdtük elölről.
Ha elfogyott a bor: kiszáradt a szánk és a torkunk és a padlón fuldokolva találtak ránk reggelente: nála vagy nálam, néha máshol. Péntek esti kalandozásaink során eljutottunk hát az „i” betűig, melyet laza összevisszaságban előzött meg az
A, mint apátia (olyan világmegváltósan berúgtunk és éjfélre már egymás vállára borulva aludtunk);
B, mint bungee jumping (ld. előbb);
C, mint (adatvédelmi okokból titkosított női név), valami vízitündér;
D, mint d-moll (szakmai kérdések feszegetését kandallónyugalommal erőltette rám néhanapján, ellentmondást nem tűrően);
F, mint fenék, annak is a női válfaja (azonmód meg is egyeztünk, hogy T, mint tompor alatt még tovább tárgyaljuk a kérdéskört);
G, mint Grieg (mondanom se kell, ki vetette fel a témát, és már-már perverz módon ragaszkodott is hozzá – persze a perverzió megítélése csak társadalmi helyzet és kor függvénye -, no lám mégiscsak igazam volt);
H, mint hasis (a problémát előbb megismerni kell, s csak után megoldást találni rá, ehhez mérten a megoldás elmaradt a megismerés folyományaképpen);
és el is jutottunk az „I”-ig.
I, mint Istenhit. (Ateistáknak: i, mint istenhit.)
Chopin mindjárt az elején, mintegy támadólag leszögezte, hogy voltaképp ő hisz Istenben. Én is. (Az ebédlőasztal – mely társalgásaink örökös színteréül szolgált, tanúságtevő, szent hallgatásban – felett kifeszített Jézus alig észrevehetően mosolyra húzta a száját és amennyire a kezén átfúródott szög mozdulni engedte, haloványan legyintett.) Ezen aztán, annak rendje és módja szerint, azonnal össze is kaptunk. (Vesztünk, írtam volt először, még a jegyzeteim közé, de inkább volt ez gyermeki civódás, mint vérre menő vallásháború. 8 napon belül gyógyultunk és a vizes márványlépcsőre fogtuk.)
Felsorakoztatta érveit Isten léte mellett, én is az enyémeket és szédült sakkjátszmába kezdtünk. Világos futó, A6 – E2 (teremtés). Sakk. Óránk nem lévén a két lépés között eltelt időt cherubok és szeráfkarok mérték, megközelítő pontossággal. Most jön a sötét gyalog, aki Chopin megközelítésében én volnék. (Óvtak a sötét paraszt terminológiától, elcsépelt, kicsinyes tréfa, maradtam hát gyalog, setét.) Érvek háborúja dúlt, pro és pro, és nem sikerült meggyőznünk egymást Isten létezéséről, holott mindketten makacsul hittünk benne. Mondják: a párhuzamosok a végtelenben, mint sínpár a horizonton. A mi párhuzamosságunk, véges voltunkra tekintettel, végtelenül messze állt attól, hogy majdan a már említettben találkozzon. Mihelyst öröklétünk horizontja kitárul, igazságban megbékélés lesz jutalmunk és ama sínpárok összetartó árnyékában hűsölünk saját mérhetetlen horizontunkon.
Negyed négyre járt és elfogyott a bor.
Száraz, kaparó torokkal dőltünk egymás mellé a puha perzsaszőnyegre, mely a Szent Inkvizíciót ábrázolta. (Németalföldi ismeretlen mester műve, XVI. század első fertálya.)

Hasonlat

Te úgy szeretsz...
Mi úgy szeretünk hasonlatokban, metaforákban, képekben beszélni, mint tenmagungat. (Na tessék.) Mivégre? Mindig és mindig és újra el kell hagyja szánkat, az a "mint". Olyan ez, mint valami bágyadt önhittség, hogy ha nem magyarázzuk magunkat, ha nem mellékelünk magunk mellé használati utasítást, tán senki nem lesz, ki megért minket. (Na tessék.) Hisszük-e, hogy többet mondunk általuk? Hogy többek vagyunk általuk… Nem egydimenziósak, nem egyszerűek, hanem körmönfontan gyönyörűek, kacifántosan emelkedettek. Sok a hasonlat és a metafora és a lényegre már nem is figyel senki.
Ha én ma reggel úgy kelek fel, hogy rád nyitom a szemem és te rám a tiéd (varázsütésre, egyszerre, szerelmesen) és elveszek abban a pillanatban és a gondolatok megrekednek a hipotalamuszban és láthatatlan gátként szabotálják, hogy azt mondjam neked,
mint a napsugár,
mint a holdfény,
mint a tovaszálló kolibrifelhő,
mint tiszta fényű borostyáncsepp,
mint a konyha falára omló, vizespoháron megtört szivárvány,
mint rózsafaillat,
mint bársony,
és ha torkom egyetlen gombóccá dagad és kiszárad a nyelőcsövem, és érzem, hogy nincs semmi másra levegőm és a szám szélén már apró fodrokat vet a mélyről előtörő légáramlat biztos jeleként, hogy most szólni fogok hozzád, neked, csak neked, és te még nem is sejted, én már tudom, hogy képtelen vagyok mást mondani, tán három hétig nem fogok tudni megszólalni, tán soha többet, tán már csak ez az utolsó két szavam hozzád:
szép vagy.
Érteni fogod? Nem lesz kevés? Nem fogsz rám számonkérőn nézni, hogy hol késik a mondat második fele: a bársony, a szivárvány, a kolibri, a borostyán? Érteni fogod, hogy tényleg szép vagy? Hogy te vagy szép? Hogy nekem szép?
Te.
Nekem.
Szép vagy.

Felhőjárók

Felhőjárók

Egy marékra való apró, lencsenagyságú fogat találtunk a kandalló hamujában.

*

Apám mesélte, még mikor kisebb voltam, hogy hát az úgy volt, vagyis, hogy hát azt ő úgy hallotta, hogy régebben még mindenféle csudák estek meg, úgy az embernek jártában-keltében, és nem volt ritka, hogy az ember olyat lásson, amit a maga eszével bizony meg nem értett. Talán a hitük volt több akkoriban, vagy tényleg csudából jutott ki több akkor a világnak, azt már senki meg nem mondja. De egyszer még az ő dédapját is meglátogatta maga az ördög, és ott is hagyta a patája nyomát az ő portáján, de még az ükapám ágynak is esett másnap, láza volt és a hideg rázta, és harmadnapra rá meg is halt szegény. Ekkor még az én dédapám alig lehetett idősebb talán négy évesnél, de arra emlékezett ő is, hogy költözniük kellett, nem volt tovább maradásuk abban a házban, és fel is égették maguk mögött: senki emberfia oda be ne tehesse a lábát többet, csak szerencsétlenség szegődne ott társául. De aztán meg nem is így történt, azt is mondták, nem ördög volt az, aki rontást vitt arra a házra, hanem garabonciás diák, és én mindig úgy éreztem, édesapám ezt jobban is hitte. Nekem már ő mindig úgy mesélte, mintha maga is ott lett volna és találkozott volna vele, az ördögöt már csak úgy az illendőség kedvéért említette meg, mint valami kóbor elmebaj szülöttét, ami azért mégiscsak része a családi hagyománynak, mint a Bori néne is, aki állítólag mindkét kezén hat ujjal született, úgy veszejtette el az anyját. Hogy aztán ebből mi volt igaz, mi sem, azt nekem soha el nem mondták. Elég nekem annyi, hogy édesapám is mindig garabonciást mondott, úgy hallotta, úgy hitte ő is. S ha a történetet elmesélte, azt mindig így kezdte: „Félelmetes ember volt, ahogy megállt ott a határszélben.”, pedig hát, nem valószínű, hogy bárki is látta volna, hogyan jött meg a faluba a garabonciás.

*

Félelmetes ember volt, ahogy megállt ott a határszélben. Május volt, annak is inkább már a vége felé, és kellett volna az eső a földnek, de az ég napok óta felhőtlen volt, semmi meg nem szegte a kékjét. Hanem mégis, a falubeliek tudták már mielőtt megérkezett, érezték a szél változásán, az állatok nyugtalanságában, a csontjuk mélyén. Érezték ők a bajt előre. Délután már ólmos fellegek szegélyezték a látóhatárt, becskutak a faluban ajtót-ablakot. Kevesen is voltak, maguk is voltak, nem akarták ők magukra haragítani a természetet, meghunyászkodtak inkább előtte. Az alkony már nem érte el a völgyet, lomha esőfüggönyt húzott köré a magas ég, elcsendesedett korán mindenki. Később a faluvégről valamelyik Csatári állította ugyan, hogy a domb tetején, az erdőszélen látott egy magas, sötét emberalakot, de inkább csak ráhagyták, semmint elhitték neki. Vacsorához készültek dédapámék, de hogy mit ettek, ki tudja már azt, azt se tartották számon, miről esett szó, csak arra emlékeztek, hogy halkan beszélgettek, még halkabban, mint ahogy az eső dobolt az ablaktáblákon. Háromszor zörgette meg valaki a kertkaput, s mikor kinéztek, egy szikár, magas alakot pillantottak meg, akiből hosszú kabátjától és széles karimás kalapjától jóformán semmit sem láttak. Vándordiák volt, és bebocsátást kért éjszakára a cudar idő elől. Asztalhoz ültették, étellel is kínálták, de nem kért ő mást csak tejet. „Csak a csupor tejet, ami a kamrában van, egyebet se hozzon nekem.” Annyi volt a háznál valóban, nem több, de azért jó szívvel adták neki. Meg is itta mind az utolsó kortyig, de hiába kínálták mással, azt elutasította. Egy szó nélkül költötték el a vacsorát, utána is így ültek még jó darabig, pipázva, csendesen. Végül az idegen szólalt meg először: "Nagy szerencséjük van, hogy befogadtak engem, és olyan jó szívvel kínáltak." Azt mondta, hogy tudja ő, hogy elrejtett kincs van a faluban, és meg is mutatja nekik, hol és hogyan találják meg, csak kövessék őt éjfélkor a temetőbe, ott majd megmutatja a kincs pontos helyét.

*

Nem tudom, mióta bámultam a padlót, a foltos járólapok közötti szürke fúgát, a konyha poros sarkában, de azt tudom, hogy nézhettem volna bárhová is, nem változtat semmin. Hogy sírtam-e vagy csak szárazon nyeltem a levegőt, bizonytalan, miként az is, hogy mit gondoltam. Abban az órában a halálon kívül semmi más biztos nem volt.

*

Hejj, ez az ember! Hát, mit gondul ez magában? Tán még, hogy majd elkísérem éjfélkor a holtak közé aranyért, ezüstért. De hogy még egyedül is menjek vele, hát megveszett ez. A körösztútig nem jutnánk, elveszejtene. Oda volnék én is, a jószág is. Menjen magába, ha olyan fene nagy kincs az! Asztalomhoz engedem, ágyat vetek neki, ez meg már azon töri magát, hogy' emésszen el. De meg, eszemnél vagyok egyáltalán? Tán nem a Tóth Ábel mondta a minap, hogy lidércfény gyütt rájuk éjszaka az úton? Pár tél előtt meg a kocsiúton kísértette meg a tüzes ember a szomszéd falu takácsát. Nem tágított tőlük, míg káromkodással el nem űzték, de addigra a kocsis már úgy megbetegedett a látásába, három napig majd megvette az Isten hidege. Hát ilyen megeshetik? Ez meg kincsre nógatna még. Csak táguljon mielébb, csak reggel legyen már.

*

Két sor foga volt: amikor beszélt, az volt benne a legcsúfabb. Mintha két szájat tátott volna egymás után, amit az egyikkel mondott, elnyelte a másikkal azon nyomban, mögötte csak fekete üresség tátongott. Mint aki feneketlen kútba beszél, és nem hallja meg a visszhangot soha, de itt még a kút is ő volt maga. Nem sokat beszélt, akkor is inkább csak úgy kiestek a száján a szavak, de az undok két sor fogát minduntalan megvillantotta. Szabályosan vonzotta az ember tekintetét a természet ezen torz játéka, de nyíltan odanézni senki nem mert, inkább csak a szemük sarkából pillantottak rá.

*

"Aki foggal születik vagy két sor foga van, az meglát valamit, amit más nem lát, ebből lesz a garabonciás."

*

"A garabonciásnak két sor foga van. Valamikor édösanyám mesélte, hogy amikor ijen nagy fölhő gyüttek, akkor a fölhőbű a garabonciás, ott, ott járt a fölhőben vagy avval, és azt mondja, hogy tejjel él a garabonciás, annak két sor foga van. Hát akkor beszélték, tán lóháton járt, na, hogy a levegőben látták, hát ennyit tudok erről."

*

Álmában kifordult egy kicsiny, bőrkötéses könyv a vándordiák felöltőjének zsebéből és halk puffanással a földre esett, és kinyílt az első oldalon. Odahajolt érte ükapám és kezébe vette, bár hogy a betűhöz mennyit értett arról sokat nem tudok, de mégiscsak kezébe vette ő azt a könyvecskét. Amikor fordított benne egyet, megpillantott egy egyfejű sárkányt. Meglobogtatta a szél a nagykaput odakint. Lapozott egyet és egy háromfejű sárkány képét látta a könyvben, aztán még egyet és egy hétfejű fenevad vicsorgott rá a megsárgult lapokról. Tombolni kezdett a vihar, rázta már az egész házat, villámaival megvilágította a környező hegyeket teljesen. Odakint az akolban éktelen sivításba, vonításba kezdtek az állatok, kirúgták majdhogynem az istálló falát. Pedig ha látta volna, hogy mire a kilencfejű sárkányhoz ér, már tövestül csavarja ki a vihar a fákat. "Tegye el azt a könyvet, nem való magának." Ellentmondást nem tűrően magasodott ükapám fölé a vándordiák, az meg félelmében kiejtette a kezéből a könyvet. "Még egyet fordított volna, és mind meghalnak." Jégeső pusztította odakint a tájat. Ükapám halálra vált a félelemtől, és megbabonázva nézte a lábainál heverő könyvet. Majd lehajolt, olyan hirtelenséggel, ahogy talán soha meg nem mozdult előtte életében, felkapta a vándordiák féltett, bűbájos holmiját, és a kandalló tüzére vetette. Velőtrázó sikoltással ugrott utána a vándor, de a száraz, öreg papírlapok úgy hamvadtak el a keze között, mint mikor az őszi avart égetik.

*

"...Zablás sárkányán a garaboncás deák;
Már a forgószéltől csikorognak a fák,
Ropog a pásztornak kunyhója fedele,
Kavarog a vetés, a víz habbal tele,
Egyébütt csendesség látszik völgyön, hegyen,
Csak ott van fergeteg, a hol ő átmegyen..."

*

Onnantól kezdve ükapád ágynak esett, onnan fölkelni többet már nem tudott. A hét napon át tartó égszakadás elvitte a falunak minden terményét, oda lett még az állatok egy része is. Olyan éhínség volt akkor, hogy ha megérte volna ükapád, bizonyosan abba hal bele. De annyi ideje, neki már nem volt ezen a világon. Utolsó útjára senki a faluból el nem kísérte őt, a háta mögött azt mondták, ő hozta a falura a bajt, hogy magára haragított egy garabonciást. A fejfáját még a temetése napján eltörték, a sírt összetaposták. Ha dédanyám rendbe tette, lerontották másnapra ismét. Sokan haltak meg azon a nyáron, túl sokan ahhoz, hogy a természet szeszélyének higgyék. Nemsokra rá porig égették a házat, soha többé ott maradni a családunknak nem lehetett. Minden bajnak okozói voltunk.

*

1944 tavaszán a felborult konyhaasztal fölött apám élettelen teste függött kötéllel a nyakában a mestergerendáról. Szűkösen éltünk a háború kezdte óta, de mindig volt mit ennünk, és tető is volt a fejünk felett. És anyám még ebbe a nagy szegénységbe is gyermeket szült. Bele is halt szegény, pedig életerős fiúnak adott életet, a bába meg is mondta, hogy szerencse fia, mert egy sor foggal született. Egy hétre rá végigdúlták a németek a környéket, és minden élelmet elvittek tőlünk. Másnap a húgommal kimentünk a vasútra, háthogyha találunk valami ehetőt, ami a vagonokról lepottyant a sárba, vagy az állomásfőnöktől szerzünk egy kis tejet a kisöcsénk számára. Útközben eszembe jutott apám meséje, és azon nevettünk fuldokolva, hogy megérkezett hozzánk a kis garabonciás.

Körtánc

Ketten ültünk a várfalon, azt hiszem, lógattuk a lábunkat. Szokatlanul meleg nyár volt, vagy a hó esett - akkor talán még a kabátot is összehúztuk magunkon. Elálmosodtam, ahogy ott ültem melletted, hosszú veszekedés volt, régről húzódott, az arcunkba sütött a nap. Mégis inkább nyár volt, én csíkos pólót és szandált viseltem, zokni nélkül, te kibontottad a hajad és nem mosolyogtál. Kipróbáltam volna, milyen lehet puszta kézzel felmászni a várfalon, talán lett volna elég repedés, hogy azt a pár métert megtegyem. Inkább elfeküdtem hátra és igyekeztem nem gondolni semmire. Egyszer az út túloldaláról elkezdtem szaladni hozzád, aztán még aznap (később) tésztát főztél nekem, reméltem, hogy majd ketten eszünk belőle, de a te részednek már akkor sem volt gazdája. A konyhaablakból a pályára láttam, eszembe jutottak a délutánok, amikor én is ott leszek, új cipő kellene és többet centerezni, mert nem megy a tempó. Mosogattál. Kérdeztem, hogy segíthetek-e, talán régebben, nem most, de kérdeztem, az biztos, mégse kellettem. A padlón a lábnyomaim, sár vagy izzadtság, majd felmosod azt is, rend lesz, úgy szeretjük. Reggel már a kapu előtt vártalak, pedig alhatnék. A függönyt is elhúzhatnám, hogy ne süssön már hat előtt szemembe a nap. Lógattuk a lábunkat tovább, nem sokat beszéltünk, akkor éppen az is elég volt. Nem volt túl jó ott ülni, de nem volt más választásunk, csupa lehetetlen ötlet. Untattál. Régen ilyen nem volt, máshogy ültünk, biztos a hideg kő teszi. Fájt a lábam, elzsibbadt nagyon, túl sokáig voltam mozdulatlan, nyújtózni akartam, de ráért még, nem siettünk, kettő felé járhatott, volt még egy évünk. Néztelek a sor végéről. Onnan egészen más voltál, igaz én is jobban láttam még akkor, bár mire megromlott a látásom, már közelebb voltál, mire még rosszabb lett, már rég nem volt fontos látni. Mindig szóvá tettem a fülbevalót, mindig. Egyszer - hosszú idő után - nem mertük megfogni egymás kezét, és ezen nem nevettünk, én sokáig sírtam. Aztán átjött egy barátom és ő is sírt, más miatt, de én rád gondoltam. Nem akartunk otthon maradni, de máshol se volt jobb, ő is akkor tört össze, de ismertem olyat is, aki csak később. Nem mondom el, hogy egyszer megöltem valakit, ezt ő mondta, miután végzett velem, azóta nem merünk beszélni, van, amiről nem szabad. Ez már legalább négy törött szívű ember, de lesz még, nem aggódok, máshogyan rántunk le embereket mindig. Átúsztam a lábaid között, ez viszont biztosan nyár volt, és a medence alja félelmetesen közel, eszembe se jutott, hogy mi történhet akármelyik ősszel. Aztán nem is történt semmi, nem akartuk. Sohasem a szemembe történt, akkor nem tudnánk állni, én biztos nem, amúgy is nehezemre esik. Nevettünk, olyankor a dagadó hold dé betű volt, máskor észre se vettük a változásait, és érinthetetlen papírhattyúk szárnya alá bújtunk, ha túl őszinték akartunk lenni önmagunkhoz. Sok órát utaztam magányosan, volt, hogy a sofőr mögött ültem, éjszakánként, amikor nem voltam biztos, hogy ébren maradok. A fényvisszaverő táblák túl gyorsak voltak nekem, máshogy próbáltam számolni a távolságot. Lehetőségeket kerestünk egymással szembeszegülni, vedd ki a szádból a cigit, ha hozzám beszélsz, mégse figyeltem rád. Az egy másik te voltál. Fizettem volna, ha jó gyerekként az ágy sarkában ülhetek, amíg mást csinálsz, de odatettél véletlenül egy könyvet, nem maradt hely, felfáztam volna, mennem kellett. Ilyeneket hibáztam, de volt hogy kevesebbet: néha álmomban elfordultam, és a visszákat sosem vártad ki. Így éltünk, azért amikor még nem voltál, máshogyan tekintettem rád, sose adtunk kész válaszokat, én még kérdezni is csak alig mertem. Most, hogy már lassan tudom az összes választ, végül elfogynak majd a kérdéseim, és csak állok a lámpafényben, és már nem akarok soha mást, mindig csak azt, amit nem lehet.