Én (képek)

Én (képek)

Isten nekem egy fodrozódás
a vizespohárban, üvegfalról visszaverődő
reflexió önmagamra, önmagam hiányára,
egy én-zuhatagra, vagy egy Péter-fára,
mely amikor zöld, akkor sárga.

Isten nekem golyóstollból folyó tinta,
de nem a tinta, hanem a tintafolyás,
a papírba ivódás, ez a hinta-palinta,
hogy már a papíré, még a tollé,
sohasem az enyém.

Isten nekem a kutya vacsorája,
akire rácsöpög reflexesen a nyála
az ebnek, ehhez nem kell feltétlenül kivertnek
születni, megkockáztatom kutyának
sem muszáj.

Isten nekem egy félhatos terasz,
ahol szódát iszom citromkarikával,
és arról írok, mi nekem az Isten,
és a számmal azt formálom néha:
még egy pohárral.

Isten nekem egy „mivel tartozom?”,
amit napjában tízszer felteszek, és
mindig más az Isten, néha
párszázas ajánlat, máskor jóval drágább.
nem filléreskedek.

Isten nekem a meleg kenyértészta,
amit bab mellé falok, tömök
magamba mohón, és megüli a gyomrom,
és én kapkodón nyúlok víz után:
Istenbe fúlok.

Isten nekem veszekedés utáni állapot,
amikor nem volt igazam, de nyertem,
az erős akaratú emberek sajátja
csupa olyan relációban, melyben nem
szerepel Isten.

Isten nekem anyám telefoncsörgése:
a mindig hívás, az estéről estére
való lét, amit elviselhetetlenül könnyű
lenne viszonozni, és ha elmarad mégis,
csak elkezdek morogni.

Isten nekem egy szem gesztenye
a gesztenyefa alatt, mely kiűzetett
a nyárból, és aláhullott és egyetlen
maradt, mégis magától értetődően
természetes.

Isten nekem egy régi anekdota,
melynek tréfáját száz éve értették csupán,
és most százhuszonhárom évesnek
kellene lennem, hogy legalább mosolyra
húzzam a szám.

Isten nekem egy prímszám,
mert minél nagyobbat keresek, annál
nehezebb találni és merő hazugság,
hogy nem imponál, ez a végtelenben is
oszthatatlanság.

Isten nekem egy táska a hátamon:
egy mindig velem, de mindig mögöttem,
és csak akkor veszem fél vállra
és húzom magam elé, ha éppen a
kulcsom keresem.

Isten nekem egy ötgrammos tejcsokoládé.
szájban olvadó kuriózum; ajzószerem.
csak szopogatni, ízlelgetni, forgatni
szabad; érzem, ha harapom,
bűnbe esem.

Isten nekem a megosztás, az hogy
én adok,
én adsz,
én ad,
én adunk,
én adtok,
én adnak.
Én ablaknak támasztom a hátam,
hogy nekem dőljön a világ.

Isten nekem egy ablak,
melynek a hátamat támasztom,
hogy nekem dőljön:
a kutya vacsorája, egy félhatos terasz,
egy prímszám, egy szem gesztenye,
egy táska a hátamon, benne egy
régi anekdota telefoncsörgésről,
tintafolyásról, fodrozódásról,
és akkor megreped Istenablak-támaszom,
mint veszekedés után. Mivel tartozom?

Imalom

Imalom

Lelki békémet kyrie
eleisonokban mérem,
és bár hiszek Egyet,
mégis olykor kétlem,
figyelmem kéri-e.

Tőlem elveszi a világot,
Agnus Dei, a bűnt,
és bár hiszek Egyet,
sokszor olybá tűnt,
nem értem kiáltott.

Örök elbeszélés,
örök egymás mellett,
és bár hiszek Egyet,
többre még nem tellett,
mint az örök kérés.

Elvétem a Miatyánkot,
már csak üres próza,
és bár hiszek Egyet,
már rég nem szórja
a csipkebokor-lángot.

Irgalmazz nekünk!
Fölénk nőtt a bánat,
és bár hiszek Egyet,
csak egyet; nem Hármat.
Keveset nevetünk.

Csillagpor

Csillagpor

Azt hiszem, úgy szerettelek,
mint a csillaghullás:
légkörben felizzó porszemek
lefelé lángcsóvás
megalkuvása.
Ahogy sosem érünk földet,
mert előbb égünk el ökölbe
szorított szerelemmel.

(Azt hiszem, úgy szerettelek,
mint a csillaghullás:
tizedmásodpercig felizzó
hazugságok fölé simuló
mélykék elmúlás.
Hogy sosem érünk földet,
mert előbb hunyunk ki arcunkat
takaró tenyerekkel.)

mozaik

mozaik

én belőled leszek majd
kőtörés utáni
felhorzsolt csend
amiben jobbról kapom a fényt
balról a jódmarta sebek pirosát
és középen megkomponált rendben
viharzik a nem-tudás
száraz porfellege falainkon
garattépő köhögés
a légkalapácsdúrban sikoltó
szilánkcsörömpölés
visszhangja a
mozaikban újjászületésnek

Párnája mellé

Párnája mellé

Előmelegített tetőteraszán figyel,
és sokszor elhiszi, napelemnek lenni könnyebb:
csak felszívni a fényt,
ami úgy is előbújik, magától értetődően,
mert teljes sötét nincsen.
Pedig nagyobb csoda utánajárni, hogy
mitől virulens,
mitől tolul a fülbe a vér,
mitől szakít ki fél napokat
életéből egy fejfájás,
vagy hogy miért sodor
elhamvadt dohányból új cigarettára
kávé mellé, amikor volna más is.
Néha odakészít a párnája mellé
önzésből egy búcsúsms-t,
hogy legalább maga előtt erősnek látsszon,
és ott figyel előmelegített tetőteraszán,
és szeretné hinni, hogy
a vásznon 11 után nem
erotikus dráma
pereg majd.

Széljegyzet

Széljegyzet

Csak hétfő reggelek suhannak,
és a busznak a bal széle tömött;
a boltban féloldalasan vannak
a konzervek egymás mögött.
A bonctermek pangnak,
és két üres szó között
üres gondolatok zuhannak,
mint végtelen mélybe lökött
dallamok, melyből a hangnak
még a színe is megszökött.
S hiába tetszem magamnak,
ha csak csonka vagyok és törött.

Elalvás

Elalvás

Számban megalvadnak a szavak.
Lassú ütemre járnak ernyedt táncot
üres gondolatok, régmúlt románcok.
Emlékeim, mint apró bányatavak:
sötétek, mélyek és ha beléjük fulladok
nem találnak soha. Tán nem is keresnek.
A számban alvadt szavak a felszínig kerengnek
és szétpukkannak lomhán.
Szememben megfakulnak a színek
és a régi tüzek nem égnek csak tompán.
Karcsú füzek között, hegyvonulat ormán
csak percmúlatásként születnek a rímek.
S ha egy szellő felkap, és elfut velem messze:
Ki marad itt sírva?
És ki marad nevetve?

Alkony

Alkony

Víz alatt a föld
csendes nyugalomban.
Napsütötte tóban
széna ül halomban,
és ázik zaj nélkül.
Búzavirág kékül
páratlan sorokban,
bennrekedt a hang
a sok békatorokban.
Nem fodroz a felszín,
tükrét alkony festi,
a vágott fű illata
halovány és messzi.
Nem tár szárnyat madár,
nem surran a csík sem.
Megpihent a világ:
levegőt vett Isten.

(Vonatút Pestről Pécs felé egy valószerűtlenül régi nyárutón.)

Ithaka

Eredetileg úgy terveztem, hogy csak saját írásokat teszek majd fel a blogra, hogy egy helyen tudhassam végre az ilyen-olyan firkáimat, de azt hiszem, hogy néhány útjelő elhelyezése még nem az alapgondolat ellen való.

Konsztantinosz P. Kavafisz

Ithaka

Ha majd elindulsz Ithaka felé,
válaszd hozzá a leghosszabb utat,
mely csupa kaland és felfedezés.
A Küklopszoktól és Laisztrügónóktól,
s a haragvó Poszeidontól ne félj.
Nem kell magad védened ellenük,
ha gondolatod tiszta és egyetlen
izgalom fűti tested s lelkedet.
A Laisztrügónokkal, Küklopszokkal, a bősz
Poszeidónnal sosem találkozol,
hacsak lelkedben nem hordozod őket,
hacsak lelked nem áll velük utadba.

Válaszd hozzá a leghosszabb utat.
Legyen minél több nyári hajnalod,
mikor – mily hálás örömmel! – először
szállhatsz ki sose-látott kikötőkben.
Állj meg a föníciai pultok előtt,
válogass a jó portékák között,
ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt,
és mindennemű édes illatot,
minél többet az édes illatokból.

Járj be minél több egyiptomi várost,
s tanulj tudósaiktól szüntelen.
Csak minden gondolatod Ithaka legyen;
végső célod, hogy egyszer oda juss,
de ne siess az úttal semmiképp.
Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út,
hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten,
az út aratásával gazdagon,
s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad.
Neki köszönöd a szép utazást,
mit nélküle sosem tehettél volna meg,
hát mi mást várhatnál még Ithakától?

Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is;
a szerzett tudásból s tapasztalatból
máris megtudhattad, mit jelent Ithaka.

(Fordította: Somlyó György)

Roráté

Roráté

Valahol a hátsó sorokban ültél,
és én egész idő alatt
nem mertem megfordulni,
féltem, hogy észreveszel,
és akkor el kell fordítanom
a tekintetem, és nem
nézhetek a szemedbe többet,
sosem volt még ilyen
kényelmetlen a pad,
és nem mentem aznap áldozni,
csak téged oltár előtt lássalak.