Én és Chopin X.

X.

Péntek éjjelente összeültünk eszmét cserélni. Beidegződött, régi szokás volt ez, a világért ki nem hagytuk volna. Pontban este 10 és 11 között találkoztunk nála, vagy nálam, néha máshol, olyankor kicsit előbb vagy később. Éves menetrendünk volt a témák tekintetében. ABC sorrendben haladtunk előre szép lassan és választottunk a soron következő betűhöz passzoló témát, aztán ha végére értünk, elfogytak a betűk és jött a „zs” utáni űr (abszolút nulla fokra hűtött indulatok), kezdtük elölről.
Ha elfogyott a bor: kiszáradt a szánk és a torkunk és a padlón fuldokolva találtak ránk reggelente: nála vagy nálam, néha máshol. Péntek esti kalandozásaink során eljutottunk hát az „i” betűig, melyet laza összevisszaságban előzött meg az
A, mint apátia (olyan világmegváltósan berúgtunk és éjfélre már egymás vállára borulva aludtunk);
B, mint bungee jumping (ld. előbb);
C, mint (adatvédelmi okokból titkosított női név), valami vízitündér;
D, mint d-moll (szakmai kérdések feszegetését kandallónyugalommal erőltette rám néhanapján, ellentmondást nem tűrően);
F, mint fenék, annak is a női válfaja (azonmód meg is egyeztünk, hogy T, mint tompor alatt még tovább tárgyaljuk a kérdéskört);
G, mint Grieg (mondanom se kell, ki vetette fel a témát, és már-már perverz módon ragaszkodott is hozzá – persze a perverzió megítélése csak társadalmi helyzet és kor függvénye -, no lám mégiscsak igazam volt);
H, mint hasis (a problémát előbb megismerni kell, s csak után megoldást találni rá, ehhez mérten a megoldás elmaradt a megismerés folyományaképpen);
és el is jutottunk az „I”-ig.
I, mint Istenhit. (Ateistáknak: i, mint istenhit.)
Chopin mindjárt az elején, mintegy támadólag leszögezte, hogy voltaképp ő hisz Istenben. Én is. (Az ebédlőasztal – mely társalgásaink örökös színteréül szolgált, tanúságtevő, szent hallgatásban – felett kifeszített Jézus alig észrevehetően mosolyra húzta a száját és amennyire a kezén átfúródott szög mozdulni engedte, haloványan legyintett.) Ezen aztán, annak rendje és módja szerint, azonnal össze is kaptunk. (Vesztünk, írtam volt először, még a jegyzeteim közé, de inkább volt ez gyermeki civódás, mint vérre menő vallásháború. 8 napon belül gyógyultunk és a vizes márványlépcsőre fogtuk.)
Felsorakoztatta érveit Isten léte mellett, én is az enyémeket és szédült sakkjátszmába kezdtünk. Világos futó, A6 – E2 (teremtés). Sakk. Óránk nem lévén a két lépés között eltelt időt cherubok és szeráfkarok mérték, megközelítő pontossággal. Most jön a sötét gyalog, aki Chopin megközelítésében én volnék. (Óvtak a sötét paraszt terminológiától, elcsépelt, kicsinyes tréfa, maradtam hát gyalog, setét.) Érvek háborúja dúlt, pro és pro, és nem sikerült meggyőznünk egymást Isten létezéséről, holott mindketten makacsul hittünk benne. Mondják: a párhuzamosok a végtelenben, mint sínpár a horizonton. A mi párhuzamosságunk, véges voltunkra tekintettel, végtelenül messze állt attól, hogy majdan a már említettben találkozzon. Mihelyst öröklétünk horizontja kitárul, igazságban megbékélés lesz jutalmunk és ama sínpárok összetartó árnyékában hűsölünk saját mérhetetlen horizontunkon.
Negyed négyre járt és elfogyott a bor.
Száraz, kaparó torokkal dőltünk egymás mellé a puha perzsaszőnyegre, mely a Szent Inkvizíciót ábrázolta. (Németalföldi ismeretlen mester műve, XVI. század első fertálya.)

Szeptembernek

Szeptembernek

Egy éve egyedül.
És nem nyugtat a csend.
Torkom mélyén lent
kedves szavak
nem nyugszanak.
Párnám alatt nem pihennek
édes lehelletek.
Fülemben nem csengenek
ismerős nevek.
Megfakult helyek,
hol emlékeim járnak,
szememben pihenő szemek:
foltjai régi láznak.
Égi varázslat hangját
játszó lemez fátylat
terített, mit fellebbent
a látszat, s helyén a
valóság átható, bágyadt
moraján zenélünk
fáradt hanggal, s
fáradt szívvel élünk.

Én és Chopin V - IX.

V.
Chopin bizalmasan a kezembe csúsztatott egy gyűrött papírfecnit. Az állt rajta, hogy feltétlenül adjam át Beethovennek, hogy „Barmok!”. Ő érteni fogja, nyugtatott meg.


VI.

Chopin és Beethoven valami kegyetlenül bebasztak. Nincs jobb szó. Spiccrumot ittak húzóra, és olaszrizlinget kisfröccs gyanánt. Hajnali háromkor ott dajdanoltak a kőkerítés tetején, és tán héberül vagy ógörögül kántáltak, aztán meg violinkulcsot igyekeztek vizelni a friss hóba. „Barmok!” kiáltotta oda foghegyről Brahms, amint elhaladt előttük. Valójában csak az zavarta, hogy őt nem hívták meg.


VII.

Bungee jumping. Ez is közös bennünk. A nemugrás. Én félek, meg izzadok, meg szédülök, meg tériszony, meg szívszélhűdés, meg anyámkínja; ő meg egyszerűen nem ér rá, mert dolgozik. Éjt nappallá téve komponál. Jókifogás...


VIII.

Chopin életében először ült repülőn. Hogy a halálfélelem és a heveny hányinger által megosztott figyelmét valamiképpen lekösse walkmant hallgatott. Kérdeztem: mit? Erre nekem esett, hogy mit gúnyolódok én vele, meg hogy legalább én ne zendítsek rá az örök nótára, eleget hallgatja azt úgyis másoktól, hiszen miért ne kapcsolódhatna ki ő is, azért mert zeneszerző még nem kell Griegbuzinak lennie, meg úton-útfélen démoll toccatára fúgázni a parkettát, hadd legyen már nyugta ebben a büdös életben egy kicsit, én meg értsem meg, hogy az munka, ez meg szórakozás. A gépet megrázta egy légörvény, erre ő előbb precízen kidobta a taccsot (zacsiba, mert minimális lélekjelenléte azért még volt), majd elájult. Én meg persze belehallgattam a walkmanbe. Peer Gynt. Chopin homoszexuális volt.


IX.

Chopin minden vasárnap az édesanyjánál ebédelt. Előtte – utána sosem kereste, de vasárnaponként pontban délben mindig (mindörökké) megjelent. Bizalmas viszony volt ez, mint egy kihallgatás. Bár csupán ketten vettek részt, ezeken a titokízű ebédeken (később már csak löncsöltek, haladtak a korral), mégis úgy vonta félre Chopin anyja Chopint, mintha egy – csak őket figyelő – társaság sóvár tekintetei elől szeretné elrejteni legféltettebb kincsét. Kiragadta, kimarta, kiszakította a valóság szövedékéből Chopint, aki ezzel szinte meg is szűnt létezni. Anyai reflexióvá vált.
- Beszélnünk kell. Négyszemközt. – szinte nem is mondta, nem is lehelte, inkább csak gondolta (átgondolta a fiába), de még azt sem túl erősen. Bal válláról lesepert anyai keggyel egy pihét, jobbról a közönyt. Bicepsz alatt megragadta és mint aki szerelmet vallani készül úgy lihegte fia nyakába forrón, vágyakozón:
- Írtál?
- Igen, anyám.
Chopin dúdolni kezdett. Eldúdolta, amin hétfő reggeltől szombat éjjelig dolgozott, eldúdolta az életét, örömét, a gombás rántottát, a csöpögő vízvezetéket és hogy inkább nem nyúl a hidegvízhez, csak szerelőt ne kelljen hívni (Chopin meleg vizet iszik! Illetve nem iszik, megvárja míg kihűl.), eldúdolta, hogy mivé vált a világ.
Hét perc telhetett el ezzel a hülye dünnyögéssel, mikor Chopin anyja erélyesen csendre intette fiát és csak ennyit sziszegett:
- Hangszereld!
Hangszerelte (Chopin). A különbséget zongorázni lehet. Az anyjának jó füle volt ehhez, mindig tudta mivel érdemes foglalkozni és mi az amire nem szabad téntát és tehetséget pazarolni. Két dolog tette naggyá: ez a hallás és egy fajta tejszínes tormakrém, melyet főtt marhaszegy mellé szokott tálalni minden vasárnap délben.
Chopin pedig komponált és tormakrémet evett, holott a beleit már többnyire aznap estére kikezdte és utána egész éjjel szenvedett. Papucsgyerek volt.

Én és Chopin I - III.

Én és Chopin

I.

Nem jutott eszembe, hogy Chopin. Az Istennek se. Töröm a fejem, töröm, mintha az életem múlna rajta... Ezkiezkiezkiezki? Áh! Megvan! Brahms! (Chopin...)

Még szerencse, hogy ez nem XXI. századi dilemma.

II.

Kegyetlenül klampírozik (Chopin). Úgy veri azt a zongorát, mintha az élete múlna rajta. Tízesével csapkodja a hangokat, hármasával az akkordokat. Félő, hogy kiszakadnak a billentyűk. A kalapácsok, már majdnem elpattintják a húrokat. De ő csak üti a zongorát. Mintha az élete... „Barmok!” - mondaná, ha Beethoven lenne. Majd belehal, ember nem zongorázik így! Mintha az élete... 156 év távlatából hallgatom, és azt hiszem, hogy Brahms.

Chopin belehalt az értelmetlen klampírozásba. A pedálozás vitte el, nem bírta a szíve. Az élete múlott rajta. „Barmok!” - gondolta mielőtt meghalt.

III.

Beszélgettem Brahms-szal a minap. Kedd délután volt, fél négy felé. A Dóm téren sétáltunk a gesztenyefák alatt, néhol cinkosan a sárga avarba gázolva. Fel-felpillantottunk a székesegyház négy magas tornyára, és megálltunk csodálni a napsütötte őszi Mecsekoldalt. Arról mesélt nekem, hogy amikor a Magyar táncokat írta, akkor sokat gondolkodott azon, hogy miért mondta Beethoven, hogy „Barmok!”. Akkor már nem is hallott. Csak egyszerűen érezte, hogy elkorcsosul a világ, és hogy minden érték terhessé válik. „A modernitás emésztőgödre elnyeli az élhetetleneket: a művészeket." - így Brahms. Erre azért már le kellett ülni. Besétáltunk hát a Barbakán-kertbe és átellenben Janus Pannonius szobrával letelepedtünk egy rododendron bokor árnyékába. A püspöki palota erkélyéről Liszt mosolygott ránk. Ültünk az októberi langy délutánban és egyetértően hallgattunk. Nekem épp pár kósza rím motozott a fejemben giccses összevisszaságban, amikor egyszer csak Brahms felém fordult és elsírta magát. Kövér, férfias könnyekkel sírt, hangtalanul. Csak a válla rázkódott meg néha, és olykor önkéntelenül összerándult kicsit. A vállamra borult és éreztem, ahogy meleg könnyei lassan átitatják a ruhámat a bal kulcscsontom tájékán. Megrázó élmény egy meglett férfit így sírni látni. Nem mertem megkérdezni, hogy mi az oka, bár a világon semmi nem foglalkoztatott jobban. Lassan megnyúltak az árnyékok a kertben és a régi várfal fekete lepelként terítette ránk selyemszövetű éji palástját. Zárt a kert. Mennünk kellett. Nem szóltunk egymáshoz egész úton. Elkísértem hazáig, nem lakott túl messze, és én úgy éreztem szüksége van rám. Elköszöntünk egymástól, és én sarkon fordultam; már megtettem pár lépést, amikor utánam kiáltott. Várjak! Megvártam. Előkotort a zsebéből egy darab sárga papirost és zaklatott, kusza betűkkel írt rá valamit, majd a felöltőm zsebébe csúsztatta, és hosszan, erősen megszorította a kezem. Hazaindultam az egyre hűvösödő októberi éjszakában. Egy félreeső sarokban aztán nem bírtam tovább, és el kellett olvasnom barátom üzenetét:
"A világ Júdássá válik köröttünk. Elárulnak, megtagadnak minket, mert a saját hangunkon merünk szólni. És mi marad nekünk, ha elveszik a hangunkat, ha elnémítják a prófétákat?"
Aznap este sokáig nem jött álom a szememre. Chopin szonátákat és mazurkákat hallgattam. Milyen fiatalon meghalt. Talán jobb is neki. Nem látta Brahms-t sírni.

Monológ II.

Monológ II.

Szekrényt az ajtó elé,
és deszkát, hogy át ne törjenek.
Reteszt a vonatablakokra,
a tömések se fütyüljenek.
Ólommal tömni kulcslyukakat,
megreszelni a kilincseket,
harminccentis acélüveggel
bélelni léleklékeket.

Ma kékeket festettem.
Csak eget és villamost,
vagy soha, noha az élet
nem karbonszálas,
könnyűszerkezetes:
Az élet nem egy
felkapom és viszem valahova
Fussak? Ide, s tova
gondolatnyi a
távolságról szakadt
fájdalombalett
oltva a fánk gyümölcse
mifiunk, mindörökké
ámenszagú reggeleken
tiszteletkörökké
monotonul az ima
vagy holnap
egy szebb nap
mint tegnap kenyérért
egy jobb világ kegyéért
éltem, értem, hogyne,
zavaros, kávéval keverd
felrázva és üvöltsd
üvöltsd
üvöltsd
lyukas aljú pohárba
falnak szorítva a szót
golyó által minden
hangadót
felvevőt
órát nézve percet röptetőt
köptetőt szedek a szóra
szóvirág-flóra
én pánsíppal faun
a fennsíkon
aura-kínom
nem lebeg, megremeg
tollam a sírom.

Istenforgás

Istenforgás

Szakadatlanul, háromnegyedes ütemre
bukkannak fel torzók a kertben.
Szent Mihály napján félholdra vertem
a holtsugárt, ezzel is üzenve

Atyámnak, hogy látom.
Megfigyellek Isten!
Elbújnod már nincsen
hová. Völgyben vagy hegyháton

gurulsz előlem Te szánalomhalom.
Belőlem több van és mind néz
Téged, idegen teremtéssel ékeskedő vitéz.
Ma álommá őröl a tekintetmalom.

Vagy csak elaltatlak, s éneklek
Guernicát hétfejű magadnak.
Tűzzel hűtött imák tagadnak
esti órán párnázott véneknek.

Arra kérlek meg, hogy vakard
a hátam, mert viszket a halál. Rohamléptekben
átkaszál, srévizavé rohan létekben.
Szóval vakard, mosd és bársonnyal takard.

Ez egy pár sorral akart hatalomátvétel.
lemondásból gyújtottam félelemre lazán
és félig szívva dobtam hanyagul a kazán
mögé. Ég bennem a kézrátétel.

Sohasem-szerelem

Sohasem-szerelem

Ölembe hajtott fejeden
nyugszik a szerelem.
Sorolom:
te nekem nem vagy már
állapot, a fürdőmben állagod
légnemű és illatod
keverem, hajszíned
vöröse idegen.
Hidegen hagy már a
langy pára
szádról a számra
egy december reggelen.
Csontos kezemen
bőr, por és pír sor;
borfényű, bíbor mámor
a karomon arcod.
Kudarcom kudarcod.
Könnytől száraz.
Kár az átvirrasztott
éjért, mely
lámpafényt mállaszt.
És már nem keresem,
ígérem, a választ
tereken és padokon,
kimérten dadogom:
te nekem…
sohasem-szerelem.

Hasonlat

Te úgy szeretsz...
Mi úgy szeretünk hasonlatokban, metaforákban, képekben beszélni, mint tenmagungat. (Na tessék.) Mivégre? Mindig és mindig és újra el kell hagyja szánkat, az a "mint". Olyan ez, mint valami bágyadt önhittség, hogy ha nem magyarázzuk magunkat, ha nem mellékelünk magunk mellé használati utasítást, tán senki nem lesz, ki megért minket. (Na tessék.) Hisszük-e, hogy többet mondunk általuk? Hogy többek vagyunk általuk… Nem egydimenziósak, nem egyszerűek, hanem körmönfontan gyönyörűek, kacifántosan emelkedettek. Sok a hasonlat és a metafora és a lényegre már nem is figyel senki.
Ha én ma reggel úgy kelek fel, hogy rád nyitom a szemem és te rám a tiéd (varázsütésre, egyszerre, szerelmesen) és elveszek abban a pillanatban és a gondolatok megrekednek a hipotalamuszban és láthatatlan gátként szabotálják, hogy azt mondjam neked,
mint a napsugár,
mint a holdfény,
mint a tovaszálló kolibrifelhő,
mint tiszta fényű borostyáncsepp,
mint a konyha falára omló, vizespoháron megtört szivárvány,
mint rózsafaillat,
mint bársony,
és ha torkom egyetlen gombóccá dagad és kiszárad a nyelőcsövem, és érzem, hogy nincs semmi másra levegőm és a szám szélén már apró fodrokat vet a mélyről előtörő légáramlat biztos jeleként, hogy most szólni fogok hozzád, neked, csak neked, és te még nem is sejted, én már tudom, hogy képtelen vagyok mást mondani, tán három hétig nem fogok tudni megszólalni, tán soha többet, tán már csak ez az utolsó két szavam hozzád:
szép vagy.
Érteni fogod? Nem lesz kevés? Nem fogsz rám számonkérőn nézni, hogy hol késik a mondat második fele: a bársony, a szivárvány, a kolibri, a borostyán? Érteni fogod, hogy tényleg szép vagy? Hogy te vagy szép? Hogy nekem szép?
Te.
Nekem.
Szép vagy.

(sóhaj)

(sóhaj)

Ma nagy a csend
és bár szememben nem
ég még fénye a tavasznak,
csak remélem, hogy visszalopod belém,
mint kenyérnek a kovász,
remélem, hogy az vagy.

(kinek)

(kinek)

Csak álltunk.
Kezünkben olvadt a jég,
harminchat és fél fok, még
két perc és víz,
még tíz
és száraz tenyér
a lét.