Én és Chopin XII - XIV.

XII.

És a lány. Mert valójában róla szól ez az egész, mint ahogy mindig, minden. Érte íródik és helyette. Ellene, miatta, belőle, nélküle, őáltala, ővele és őbenne. A miénk. Mindenható. Atyaisten, ha ezt Chopin látta volna…


XIII.

Eszembe jutott ez a nagy, zabálós, visszafojtott, fülledt magyar valóság. Ahogy a konzerv-lencsefőzelék átható szaga rátelepszik a penészfoltos edényszárítóra és beivódik a kávécseppes csempelapok közötti barna fúgába. Ahogy orrfacsaró leheletháborút vív egymással a póréhagyma és a szárazkolbász okozta sokkolóan őszinte és ösztönös gyomorgyönyör. Ahogy egyre nagyobb szüneteket sóhajtunk egymás közé, csak hogy a felsőbbrendűnek hitt hallgatás palástján a csönd kínja ne szakítson szégyenteljes hasadékot. Eszembe jutott. Hogy mennyire félünk egymás szemébe nézni, mert attól tartunk, hogy a tekintetek találkozása késhegyként metszi rejtendő valónkat és kifakadunk magunkból. Önmagunk kifakad önmagunkból. Eszembe jutott, ahogy végső zavarunkban egymásra prüszköljük, egymásra lihegjük a porcukrot egy szem eper tetejéről; és ahogy inkább lenyeljük a dinnyemagot, csak nyíltan köpni ne lássanak. (Ebbe nem fér bele Chopin.)


XIV.

Alig múlott 3 éves Chopin, mikor először mondta nekem, hogy szeret. Születésétől fogva mellette voltam, figyeltem, vigyáztam minden szavát. Meséket olvastam neki, több százat, naponta akár négyet-ötöt is. Nap, nap után ölembe vettem, arcát végigsimítottam és csak ontottam magamból a szebbnél szebb történeteket. Aztán egyszer, mesélés közben, elsírtam magam. Nyomasztott mindaz, amivé nem váltam. Nem tehettem róla, kibuggyant és én nem tudtam (nem akartam) visszatartani. Egy könnycsepp átillant szempillagátamon és aláhullott, az ölemben kuporgó apró ember tejfelszőke fejebúbjára. Rám nézett, és azt mondta, hogy szeret. Minden átmenet nélkül. (Minden átmenet nélkül mondta és minden átmenet nélkül kezdett szeretni.) Soha többé nem mondta ezt. Felnőtt; elhidegültünk egymástól. Ő már csak a zenével foglalkozott, én pedig attól a perctől fogva azon emésztettem magam, hogy miért nem mondtam meg neki én is, mennyire szeretem. Aztán már nem bírtam tovább és fel kellett keresnem. Felhőszakadás előtti nyár volt, nehéznarancs pirkadattal. Felcsörgettem a kaputelefonon és mikor egy álmos férfihang beleszólt recsegve a kagylóba, csak annyit mondtam: „Nagyon szeretlek!” és azzal elfutottam – gyermeki félelemmel, csibészes diadallal. Szaladtomban a szemem sarkából még látni véltem, ahogy hogy az utca szemközti oldalán Chopin bandukol hazafelé egy karton ásványvízzel és egy csokor petrezselyemzölddel.

A másnap reggeli újságban bukkantam rá a döbbenetes hírre: Grieg öngyilkos lett. Állítólag szerelemféltésből.

Hazatérés

Hazatérés

Erről nem beszéltem hosszú évek óta: emlékszem, kedd volt, nyár vége, és dúdoltam, és valami elveszett. Szapora szívvel megálltam a mező szélén, és néztem a látóhatáron tornyosuló fellegeket. Csend volt, váratlan csend, elhallgatott a zene bennem is, csak a szél kócolta a térdigérő füvet. Az is inkább csak látványra volt zajos. Sárgásszürke. Valami titkos félelem ült a tájra, amitől szaladnom kellett. Nagyon messze voltam még akkor, lélekben. Csak tudtam, hogy futni kell, át az őszbe hanyatló mezőn, futni, ameddig a szem ellát. És talán soha nem érek majd haza. Egyedül voltam, régen mindig megálltam ilyenkor hangosan nevetni félúton, mert belegondoltam, hogy jó ott lenni, ahol vagyok. Most megbotlottam, és a puha földre estem. Egyszerre megijedtem, hogy elkések, hogy már régen elkéstem, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kellene. Újra futni kezdtem, szembe az izzó hasú felhőkkel, egyre koszosabb lett mellettem a napsárga táj, mögöttem mély árokként hasadt ketté a mező. Mire visszanézhettem volna, már biztos bezárul az árok, de nem volt időm erre, mert leszegett fejjel, összeszorított foggal futnom kellett.

Volt egy fa, amit nagyon szerettem. Nem is ismertem szinte más fákat rajta kívül, gyakran ültem alatta, vagy csak elbújtam mögé, hogy aztán megkerülhessek ismét. Akkor sem vesztem el valójában, de szerettem azt hinni. Kitaláltam egy dalt és azt énekeltem alatta a legszívesebben:
„Sáros az ég alja,
Bakancsos, szürke
fellegeken ül szemem,
rám talált a,
rám talált a,
nem tudom, hogy hol lelem.”

Nem dobogott alattam a föld. Futásom halk suhogása összeolvadt a hegyek túloldalán elvonuló vihar morajával. A völgybe már úgysem ér el, csak a lehelete. És akkor egyszerre ott állt előttem a ház. Mint valami idegen anyag emelkedett ki a földből, mint maga a komorság, a feketeség, melybe képtelen behatolni nemhogy a szürkületi, reményvesztett napsugár, de még a legfényesebb világosság sem. Hátra tett kézzel és lehorgasztott fejjel álltam a csöndben, de nem mertem belépni. Lábfejemmel apró mélyedéseket vájtam a talajba, és egyre csak bámultam lefelé, nem mertem szembenézni a ház ablakainak hideg üvegtekintetével.

Itt sosem szólt zene, soha nem hangzott fel egyetlen dallam sem. Csak fojtott kopogások és nyikorgások lakták a házat. Egy régi zongora állt a padláson, de kalapácsait mind lefűrészelték, húrjait elvágták, néhányat közülük anyám használt még nagyon régen ruhaszárításra. Gyakran fellopóztam oda, és azt játszottam, hogy koncertet adok egy előkelő társaságnak. A billentyűk tompa püffenései, üres kattogásai ugyanazt felelték bármit is játszottam: klakk-klakk-klakk… pff-pff-klakk. Játék közben figyeltem magam a falnak támasztott régi, koszos, repedezett tükrön. Ahogy mozdulataim egyre megtörnek, kezem csuklóból leválik, és a pókhálós üveg kihasít koponyámból egy szeletet, két szemem egymás fölé csúszik, lábaim leválnak testemről, és ezer felé szóródok a soha fel nem söpört szilánkokban. Klakk-klakk-klakk.

Befogtam a fülem és leültem szemben a házzal, teljesen elhagyott az erőm. Láttam magam előtt a szőnyegporoló nehéz zuhanását, hallottam a gyönyörű taktusát, ahogy leszámolja apám a negyven ütést, csak magában mondta ki, de tudta az ember, hogy ott van, ott van a szám a fejében, a szájpadlásán. Eszembe jutott, ahogy minden reggel keltettek, ugyanazokkal a mozdulatokkal, le nem kottázott hegedűjáték volt anyám simogatása. Ahogyan terítettünk, kiráztuk a mosott a ruhát, eltemettük a kutyánkat, mindnek tiszta és rendezett üteme volt.

Ott ziháltam a ház előtt, kapkodtam a levegőt, nem így kell venni, nem így tanították. Csak kósza zajok járták a környéket, a spaletták lomhán ki-be csukódtak, de se az ablakkereten, se a ház falán nem koccant egyikük sem, valami titkos kéz az utolsó pillanatban ellökte őket. Semmi nem volt a megszokott rendben, szerteszét futott minden hangja az életünknek azon a késői nyári estén, amikor egyedül maradtam. Amikor nem tudom miért, de futni kezdtem, amikor nem tudom miért, de elveszett minden dallam a fejemből.

-----------------

Annyi év után is előfordul, hogy kiülök a verandára, ha vihar készülődik, és nézem, miként húzza dél felé a folyó a vaskos esőfellegeket, és a fojtott levegőben csak a vihar poros köhintése ér el hozzám és egy vers, amit nem is tudom hol hallottam még gyerekkoromban:

„Sáros az ég alja,
Bakancsos, szürke
fellegeken ül szemem,
rám talált a,
rám talált a,
nem tudom, hogy hol lelem.”

Én és Chopin XI.

XI

Fél kettő körül hívtak. Lecsukták. Gondolom, azért engedték meg, hogy felhívjon, mert már megint az ügyvédjének hazudott engem. Muskotályos rezignáltsággal vette át a kagylót az ügyeletes tiszttől és mézes-mázos hangon megkért: ugyan lennék már olyan kedves és befáradnék(!) érte a … utcai rendőrőrsre, ahol - ha már úgyis ott vagyok, ne fáradjak hiába – akár meg is válthatnám a szabadságát némi pénzösszeg ellenében.

Közöltem vele, hogy ne aggódjon. Maximum 72 óráig tarthatják őrizetben, ha utána is szíves vendéglátók módjára óhajtanának viselkedni, ahhoz bizony már vádat kell emelni és az már nem is őrizet, hanem előzetes, úgyhogy biztos csak ijesztgetik egy kicsit, ez legkésőbb 70 óra múlva így is – úgy is kiderül. Idéztem még neki néhány vonatkozó szakaszt a megfelelő törvényekből és próbáltam roppant hivatalos és kimért maradni, hogy jobban átérezze a helyzet komolyságát. Hibátlan kis tréfa volt, de úgy tűnt nem értette. Mindezt csak abból gondolom, hogy gurgulázó, elfúló hangon ordította a kagylóba, hogy én egy utolsó (megfedtek minap, mondván, ne azonosítsuk a modernséget a trágársággal; nem kell úton-útfélen a papírra vetni, hogy pontpontpont) volnék és menjek/tűnjek/takarodjak el. Oda. (Pontpontpont.)

Elindultam, mit volt mit tenni (mit?). Na, nem Chopin útvonalajánlatát éreztem kihagyhatatlannak (nincs az a GPS, ami elvezet a pontpontpontba), inkább arról volt szó, hogy valahol mégiscsak megsajnáltam szegényt. Azt a hülye fejét, azt.

Alig léptem be a beszélőbe máris nekem ugrott, hogy mit szórakozok én itt, lennék csak az ő helyében, nem nevetnék, nem ám, de inkább még sírnék is, meg csapkodnám magam a földhöz tehetetlen dühömben és hogy az egy dolog, hogy ő itten állampolgári jogaitól megfosztottan fuldoklik az intézményesített állami elnyomásban benne, de még csak azt sem engedték meg, hogy befejezze, mert elrángatták, szétzavarták, az utca kövére lökték és már a reakciót sem láthatta, mert mire a függönyhöz lépett, addig ezek a barmok már bikacsökkel szétzavarták a zenekart. (Végestelen pontpontpont…)

Éppoly hüledezve hallgattam a tébolyult monológot, mint miképp a kedves olvasó vakarhatja a feje búbját jelen minutumban. Miről is van itt szó tulajdonképpen? Mivel is töltötte barátom az estéjét? És miért hozták be a rend nemes őrei éjnek évadján bilincsbe verve? Egyenes ember lévén, ami a szívemen a számon, és amúgy sem bírja az epém a rejtélyeket, rákérdeztem hát, hogy egyről a kettőre juthassunk:

- Barátom! Mi a jó büdös (hímnemű patás háztáji állat elsődleges nemi jellegét) keresel te itt?

Hogy én még ezt sem tudom (honnan kéne?). Szép kis barát az ilyen. Hát úgy hallgassak oda (úgy hallgattam), hogy őt szerenádozásból kifolyólag inzultálták. Ius serenadis. Ezt, ezt és nem kevesebbet sértették meg ezek a műveletlen barmok, és az is biztos, hogy ezek (ezt olyan szépen, megvetően mondta, hogy szinte már láttam magam előtt, ahogy kiköp oldalra) még soha nem voltak szerelmesek.

(Az elbeszélés ezen a ponton meg-megbicsaklott és az elfúló, légszomjjal küszködő szitokáradatba, csak alkalomadtán vegyült lényegesnek nevezhető tartalmi elem, így ennek eredeti közlésétől el is tekintenék. Majd lábjegyzetben, esetleg ott kiszerkesztem.)

Nem kevesebb történt tehát, minthogy méltán híres cimborám halálosan szerelmes lett. Április 17-e óta negyedszer. (Lett. Egyszer csak még nem volt szerelmes, aztán pedig már az volt. Ez a „lett” ment az agyára.) Írt is azon nyomban a hölgy tiszteletére egy zongoraversenyt (most bezzeg hiányzott az anyai jóváhagyás!), majd azt frissiben prezentálni is óhajtotta szíve választottjának. Erre volt is egy bejáratott beugrózenekara (Chopin Szerenád Band) csupa finom, művelt úriemberből, akik mind kiválóan tudtak blattolni és kisfröccsért is hajlandóak voltak játszani (A hosszúlépést azért már ők is megalázónak érezték. Mint említettem: finom, művelt.) Megírta, betanulták és éjfélre már a hölgy ablaka alatt vártak, hogy harangszóra együtt vallhassák meg Chopin szerelmét. Aztán valamelyik túlbuzgó szomszéd értesítette a rendőrséget, azok meg jöttek és bevitték csendháborításért, meg engedély nélküli utcazenélésért.

A szomszédságból többen is ott voltak a rendőrségen és éppen vallomást tettek, vagy arra várakoztak. Egy szimpatikus, őszes urat félre is hívtam egy szóra, és kérdőre vontam: ennyire szörnyű lett volna a zene, hogy ilyen drasztikus lépésre kellett rászánniuk magukat? Dehogy, válaszolta, a zene az valami gyönyörű volt, csak tudja… mégsem illő(!) éjnek évadján végighúzni egy zongorát a macskaköves sikátorokon. Touché!

Hangosan felnevettem és harsányan odarikkantottam a cellája sarkában kuporgó és maga elé motyogó Chopinnek, hogy talán mégis csak megfontolandóbb lenne áttérni hegedűversenyek komponálására.

Ami ezután történt, azt nem igazán értettem, mert franciául és lengyelül vegyesen káromkodott és haját tépte.

- Csend legyen már odaát! Barmok! – dörrent ránk Beethoven a szomszéd cellából.

Én és Chopin X.

X.

Péntek éjjelente összeültünk eszmét cserélni. Beidegződött, régi szokás volt ez, a világért ki nem hagytuk volna. Pontban este 10 és 11 között találkoztunk nála, vagy nálam, néha máshol, olyankor kicsit előbb vagy később. Éves menetrendünk volt a témák tekintetében. ABC sorrendben haladtunk előre szép lassan és választottunk a soron következő betűhöz passzoló témát, aztán ha végére értünk, elfogytak a betűk és jött a „zs” utáni űr (abszolút nulla fokra hűtött indulatok), kezdtük elölről.
Ha elfogyott a bor: kiszáradt a szánk és a torkunk és a padlón fuldokolva találtak ránk reggelente: nála vagy nálam, néha máshol. Péntek esti kalandozásaink során eljutottunk hát az „i” betűig, melyet laza összevisszaságban előzött meg az
A, mint apátia (olyan világmegváltósan berúgtunk és éjfélre már egymás vállára borulva aludtunk);
B, mint bungee jumping (ld. előbb);
C, mint (adatvédelmi okokból titkosított női név), valami vízitündér;
D, mint d-moll (szakmai kérdések feszegetését kandallónyugalommal erőltette rám néhanapján, ellentmondást nem tűrően);
F, mint fenék, annak is a női válfaja (azonmód meg is egyeztünk, hogy T, mint tompor alatt még tovább tárgyaljuk a kérdéskört);
G, mint Grieg (mondanom se kell, ki vetette fel a témát, és már-már perverz módon ragaszkodott is hozzá – persze a perverzió megítélése csak társadalmi helyzet és kor függvénye -, no lám mégiscsak igazam volt);
H, mint hasis (a problémát előbb megismerni kell, s csak után megoldást találni rá, ehhez mérten a megoldás elmaradt a megismerés folyományaképpen);
és el is jutottunk az „I”-ig.
I, mint Istenhit. (Ateistáknak: i, mint istenhit.)
Chopin mindjárt az elején, mintegy támadólag leszögezte, hogy voltaképp ő hisz Istenben. Én is. (Az ebédlőasztal – mely társalgásaink örökös színteréül szolgált, tanúságtevő, szent hallgatásban – felett kifeszített Jézus alig észrevehetően mosolyra húzta a száját és amennyire a kezén átfúródott szög mozdulni engedte, haloványan legyintett.) Ezen aztán, annak rendje és módja szerint, azonnal össze is kaptunk. (Vesztünk, írtam volt először, még a jegyzeteim közé, de inkább volt ez gyermeki civódás, mint vérre menő vallásháború. 8 napon belül gyógyultunk és a vizes márványlépcsőre fogtuk.)
Felsorakoztatta érveit Isten léte mellett, én is az enyémeket és szédült sakkjátszmába kezdtünk. Világos futó, A6 – E2 (teremtés). Sakk. Óránk nem lévén a két lépés között eltelt időt cherubok és szeráfkarok mérték, megközelítő pontossággal. Most jön a sötét gyalog, aki Chopin megközelítésében én volnék. (Óvtak a sötét paraszt terminológiától, elcsépelt, kicsinyes tréfa, maradtam hát gyalog, setét.) Érvek háborúja dúlt, pro és pro, és nem sikerült meggyőznünk egymást Isten létezéséről, holott mindketten makacsul hittünk benne. Mondják: a párhuzamosok a végtelenben, mint sínpár a horizonton. A mi párhuzamosságunk, véges voltunkra tekintettel, végtelenül messze állt attól, hogy majdan a már említettben találkozzon. Mihelyst öröklétünk horizontja kitárul, igazságban megbékélés lesz jutalmunk és ama sínpárok összetartó árnyékában hűsölünk saját mérhetetlen horizontunkon.
Negyed négyre járt és elfogyott a bor.
Száraz, kaparó torokkal dőltünk egymás mellé a puha perzsaszőnyegre, mely a Szent Inkvizíciót ábrázolta. (Németalföldi ismeretlen mester műve, XVI. század első fertálya.)

Szeptembernek

Szeptembernek

Egy éve egyedül.
És nem nyugtat a csend.
Torkom mélyén lent
kedves szavak
nem nyugszanak.
Párnám alatt nem pihennek
édes lehelletek.
Fülemben nem csengenek
ismerős nevek.
Megfakult helyek,
hol emlékeim járnak,
szememben pihenő szemek:
foltjai régi láznak.
Égi varázslat hangját
játszó lemez fátylat
terített, mit fellebbent
a látszat, s helyén a
valóság átható, bágyadt
moraján zenélünk
fáradt hanggal, s
fáradt szívvel élünk.

Én és Chopin V - IX.

V.
Chopin bizalmasan a kezembe csúsztatott egy gyűrött papírfecnit. Az állt rajta, hogy feltétlenül adjam át Beethovennek, hogy „Barmok!”. Ő érteni fogja, nyugtatott meg.


VI.

Chopin és Beethoven valami kegyetlenül bebasztak. Nincs jobb szó. Spiccrumot ittak húzóra, és olaszrizlinget kisfröccs gyanánt. Hajnali háromkor ott dajdanoltak a kőkerítés tetején, és tán héberül vagy ógörögül kántáltak, aztán meg violinkulcsot igyekeztek vizelni a friss hóba. „Barmok!” kiáltotta oda foghegyről Brahms, amint elhaladt előttük. Valójában csak az zavarta, hogy őt nem hívták meg.


VII.

Bungee jumping. Ez is közös bennünk. A nemugrás. Én félek, meg izzadok, meg szédülök, meg tériszony, meg szívszélhűdés, meg anyámkínja; ő meg egyszerűen nem ér rá, mert dolgozik. Éjt nappallá téve komponál. Jókifogás...


VIII.

Chopin életében először ült repülőn. Hogy a halálfélelem és a heveny hányinger által megosztott figyelmét valamiképpen lekösse walkmant hallgatott. Kérdeztem: mit? Erre nekem esett, hogy mit gúnyolódok én vele, meg hogy legalább én ne zendítsek rá az örök nótára, eleget hallgatja azt úgyis másoktól, hiszen miért ne kapcsolódhatna ki ő is, azért mert zeneszerző még nem kell Griegbuzinak lennie, meg úton-útfélen démoll toccatára fúgázni a parkettát, hadd legyen már nyugta ebben a büdös életben egy kicsit, én meg értsem meg, hogy az munka, ez meg szórakozás. A gépet megrázta egy légörvény, erre ő előbb precízen kidobta a taccsot (zacsiba, mert minimális lélekjelenléte azért még volt), majd elájult. Én meg persze belehallgattam a walkmanbe. Peer Gynt. Chopin homoszexuális volt.


IX.

Chopin minden vasárnap az édesanyjánál ebédelt. Előtte – utána sosem kereste, de vasárnaponként pontban délben mindig (mindörökké) megjelent. Bizalmas viszony volt ez, mint egy kihallgatás. Bár csupán ketten vettek részt, ezeken a titokízű ebédeken (később már csak löncsöltek, haladtak a korral), mégis úgy vonta félre Chopin anyja Chopint, mintha egy – csak őket figyelő – társaság sóvár tekintetei elől szeretné elrejteni legféltettebb kincsét. Kiragadta, kimarta, kiszakította a valóság szövedékéből Chopint, aki ezzel szinte meg is szűnt létezni. Anyai reflexióvá vált.
- Beszélnünk kell. Négyszemközt. – szinte nem is mondta, nem is lehelte, inkább csak gondolta (átgondolta a fiába), de még azt sem túl erősen. Bal válláról lesepert anyai keggyel egy pihét, jobbról a közönyt. Bicepsz alatt megragadta és mint aki szerelmet vallani készül úgy lihegte fia nyakába forrón, vágyakozón:
- Írtál?
- Igen, anyám.
Chopin dúdolni kezdett. Eldúdolta, amin hétfő reggeltől szombat éjjelig dolgozott, eldúdolta az életét, örömét, a gombás rántottát, a csöpögő vízvezetéket és hogy inkább nem nyúl a hidegvízhez, csak szerelőt ne kelljen hívni (Chopin meleg vizet iszik! Illetve nem iszik, megvárja míg kihűl.), eldúdolta, hogy mivé vált a világ.
Hét perc telhetett el ezzel a hülye dünnyögéssel, mikor Chopin anyja erélyesen csendre intette fiát és csak ennyit sziszegett:
- Hangszereld!
Hangszerelte (Chopin). A különbséget zongorázni lehet. Az anyjának jó füle volt ehhez, mindig tudta mivel érdemes foglalkozni és mi az amire nem szabad téntát és tehetséget pazarolni. Két dolog tette naggyá: ez a hallás és egy fajta tejszínes tormakrém, melyet főtt marhaszegy mellé szokott tálalni minden vasárnap délben.
Chopin pedig komponált és tormakrémet evett, holott a beleit már többnyire aznap estére kikezdte és utána egész éjjel szenvedett. Papucsgyerek volt.

Én és Chopin I - III.

Én és Chopin

I.

Nem jutott eszembe, hogy Chopin. Az Istennek se. Töröm a fejem, töröm, mintha az életem múlna rajta... Ezkiezkiezkiezki? Áh! Megvan! Brahms! (Chopin...)

Még szerencse, hogy ez nem XXI. századi dilemma.

II.

Kegyetlenül klampírozik (Chopin). Úgy veri azt a zongorát, mintha az élete múlna rajta. Tízesével csapkodja a hangokat, hármasával az akkordokat. Félő, hogy kiszakadnak a billentyűk. A kalapácsok, már majdnem elpattintják a húrokat. De ő csak üti a zongorát. Mintha az élete... „Barmok!” - mondaná, ha Beethoven lenne. Majd belehal, ember nem zongorázik így! Mintha az élete... 156 év távlatából hallgatom, és azt hiszem, hogy Brahms.

Chopin belehalt az értelmetlen klampírozásba. A pedálozás vitte el, nem bírta a szíve. Az élete múlott rajta. „Barmok!” - gondolta mielőtt meghalt.

III.

Beszélgettem Brahms-szal a minap. Kedd délután volt, fél négy felé. A Dóm téren sétáltunk a gesztenyefák alatt, néhol cinkosan a sárga avarba gázolva. Fel-felpillantottunk a székesegyház négy magas tornyára, és megálltunk csodálni a napsütötte őszi Mecsekoldalt. Arról mesélt nekem, hogy amikor a Magyar táncokat írta, akkor sokat gondolkodott azon, hogy miért mondta Beethoven, hogy „Barmok!”. Akkor már nem is hallott. Csak egyszerűen érezte, hogy elkorcsosul a világ, és hogy minden érték terhessé válik. „A modernitás emésztőgödre elnyeli az élhetetleneket: a művészeket." - így Brahms. Erre azért már le kellett ülni. Besétáltunk hát a Barbakán-kertbe és átellenben Janus Pannonius szobrával letelepedtünk egy rododendron bokor árnyékába. A püspöki palota erkélyéről Liszt mosolygott ránk. Ültünk az októberi langy délutánban és egyetértően hallgattunk. Nekem épp pár kósza rím motozott a fejemben giccses összevisszaságban, amikor egyszer csak Brahms felém fordult és elsírta magát. Kövér, férfias könnyekkel sírt, hangtalanul. Csak a válla rázkódott meg néha, és olykor önkéntelenül összerándult kicsit. A vállamra borult és éreztem, ahogy meleg könnyei lassan átitatják a ruhámat a bal kulcscsontom tájékán. Megrázó élmény egy meglett férfit így sírni látni. Nem mertem megkérdezni, hogy mi az oka, bár a világon semmi nem foglalkoztatott jobban. Lassan megnyúltak az árnyékok a kertben és a régi várfal fekete lepelként terítette ránk selyemszövetű éji palástját. Zárt a kert. Mennünk kellett. Nem szóltunk egymáshoz egész úton. Elkísértem hazáig, nem lakott túl messze, és én úgy éreztem szüksége van rám. Elköszöntünk egymástól, és én sarkon fordultam; már megtettem pár lépést, amikor utánam kiáltott. Várjak! Megvártam. Előkotort a zsebéből egy darab sárga papirost és zaklatott, kusza betűkkel írt rá valamit, majd a felöltőm zsebébe csúsztatta, és hosszan, erősen megszorította a kezem. Hazaindultam az egyre hűvösödő októberi éjszakában. Egy félreeső sarokban aztán nem bírtam tovább, és el kellett olvasnom barátom üzenetét:
"A világ Júdássá válik köröttünk. Elárulnak, megtagadnak minket, mert a saját hangunkon merünk szólni. És mi marad nekünk, ha elveszik a hangunkat, ha elnémítják a prófétákat?"
Aznap este sokáig nem jött álom a szememre. Chopin szonátákat és mazurkákat hallgattam. Milyen fiatalon meghalt. Talán jobb is neki. Nem látta Brahms-t sírni.

Monológ II.

Monológ II.

Szekrényt az ajtó elé,
és deszkát, hogy át ne törjenek.
Reteszt a vonatablakokra,
a tömések se fütyüljenek.
Ólommal tömni kulcslyukakat,
megreszelni a kilincseket,
harminccentis acélüveggel
bélelni léleklékeket.

Ma kékeket festettem.
Csak eget és villamost,
vagy soha, noha az élet
nem karbonszálas,
könnyűszerkezetes:
Az élet nem egy
felkapom és viszem valahova
Fussak? Ide, s tova
gondolatnyi a
távolságról szakadt
fájdalombalett
oltva a fánk gyümölcse
mifiunk, mindörökké
ámenszagú reggeleken
tiszteletkörökké
monotonul az ima
vagy holnap
egy szebb nap
mint tegnap kenyérért
egy jobb világ kegyéért
éltem, értem, hogyne,
zavaros, kávéval keverd
felrázva és üvöltsd
üvöltsd
üvöltsd
lyukas aljú pohárba
falnak szorítva a szót
golyó által minden
hangadót
felvevőt
órát nézve percet röptetőt
köptetőt szedek a szóra
szóvirág-flóra
én pánsíppal faun
a fennsíkon
aura-kínom
nem lebeg, megremeg
tollam a sírom.

Istenforgás

Istenforgás

Szakadatlanul, háromnegyedes ütemre
bukkannak fel torzók a kertben.
Szent Mihály napján félholdra vertem
a holtsugárt, ezzel is üzenve

Atyámnak, hogy látom.
Megfigyellek Isten!
Elbújnod már nincsen
hová. Völgyben vagy hegyháton

gurulsz előlem Te szánalomhalom.
Belőlem több van és mind néz
Téged, idegen teremtéssel ékeskedő vitéz.
Ma álommá őröl a tekintetmalom.

Vagy csak elaltatlak, s éneklek
Guernicát hétfejű magadnak.
Tűzzel hűtött imák tagadnak
esti órán párnázott véneknek.

Arra kérlek meg, hogy vakard
a hátam, mert viszket a halál. Rohamléptekben
átkaszál, srévizavé rohan létekben.
Szóval vakard, mosd és bársonnyal takard.

Ez egy pár sorral akart hatalomátvétel.
lemondásból gyújtottam félelemre lazán
és félig szívva dobtam hanyagul a kazán
mögé. Ég bennem a kézrátétel.

Sohasem-szerelem

Sohasem-szerelem

Ölembe hajtott fejeden
nyugszik a szerelem.
Sorolom:
te nekem nem vagy már
állapot, a fürdőmben állagod
légnemű és illatod
keverem, hajszíned
vöröse idegen.
Hidegen hagy már a
langy pára
szádról a számra
egy december reggelen.
Csontos kezemen
bőr, por és pír sor;
borfényű, bíbor mámor
a karomon arcod.
Kudarcom kudarcod.
Könnytől száraz.
Kár az átvirrasztott
éjért, mely
lámpafényt mállaszt.
És már nem keresem,
ígérem, a választ
tereken és padokon,
kimérten dadogom:
te nekem…
sohasem-szerelem.