Kirakjuk

Kirakjuk

Kirakjuk,
és kint marad mindig.
Ázik, kihűl, elfogy és apad,
apró tócsákban
arcokra gyűlik,
s hasíték mentén továbbszakad.
Utánanézünk,
és elsiratjuk,
lábnyom a porban: tovaszáll.
Kiteregettük,
száradni hagyjuk,
foszlik, mint rég szőtt pókfonál.
Kinek a fénye?
Kinek az árnya?
Nem tudjuk tán meg soha már.
Megszánjuk,
behozzuk,
megszorongatjuk,
felforrósodik,
hát kihűlni hagyjuk.
Megszoktuk már,
és mindig kirakjuk.

Én és Chopin XVIII.

XVIII.

Reggel, nyolc óra harminc perc tájékán – hét órányi alvással, másfél percnyi vizeletürítéssel, tizenhárom percnyi zuhanyzással, hatpercnyi borotválkozással és ugyanennyi ideig tartó felöltözéssel a hátam mögött – azon roppant profán célból, hogy reggelire kakaóscsigát vételezzek a közeli pékségben, kiléptem Isten szent ege alá a tízemeletes panelház kapuján. Csütörtök volt. A napból eltelt közel nyolc óra harminc perc alatt még nem kerültem semminemű érintkezésbe más emberi lényekkel, mondhatni teljes némaság vett körül. Ám, ahogy a kapun kiléptem egy torzonborz, koszos (nem maszatos, koszos!) öregember nézett velem farkasszemet és így szólt hozzám:
- Hiába mész el, úgyis beveszed az apád faszát helyettem!

Nem ismertük egymást.

Ő továbbállt új igazságok után kutatva, én pedig a már említett pékségben megvettem a három darab már említett kakaóscsigát, amiért 285 forintot fizettem. Nehezen tudtam a kakaóscsigára gondolni, mert sokminden furcsaság kavargott az agyam azon részén, mely a kakaóscsiga beszerzését volt hivatott koordinálni. Az járt a fejemben, amit az öregember mondott.

Három dolog jutott róla az eszembe, ebben a sorrendben:

Először. Miért kellene nekem édesapám legnemesebb szervét akárcsak érintenem is, nemhogy bevennem (szájba)? Bár ez még nem lepett meg. Olyan világban élünk, ahol bárki azt mondhatja egy másik bárkinek, hogy vegye be az ő vagy az édesapja vagy akár egy ló nemi szervét. Ez persze nem konkrét felszólítás. Az emberek, akiknek ezt mondják, általában nem veszik be. Túl sok száj lenne tele.

Másodszor. Ami sokkal jobban zavart, az a mondat eleje volt, a „hiába mész el. úgyis”. Itt érdemes ugyanis elemezni nyelvtanilag, hogy micsoda jelentéstöbblet búvik meg az ártatlannak tűnő szavak mögött. A mondat ezen fele, ugyanis azt feltételezi, hogy én pusztán azért mennék el (otthonról), hogy elkerüljem az elkerülhetetlent, jelesül édesapám számba vételét. (A mindenkori édesapák száma egy.) Ez pedig már egyfajta rutint feltételez, egy örökkön állandó menetrendet, melyben - valahol a felkelés és a tízórai elfogyasztása között – állandó napirendi pontként szerepel apám. Ott szorongott továbbá a sorsszerűség is ebben a félmondatban, és a „hiába-úgyis” szópár Damoklész kardjaként lebegett fejem felett, aki Jónásként próbáltam kitérni az Isteni parancs elől: vedd be. Nem lehetett futni. Nem volt hová, nem volt minek. Hiába. (Úgyis.)

Harmadszor. Ami talán a legtalányosabb volt ebben az egészben, a zárszó:
„helyettem”. Mikéntha az én jónásságom által e kelletlen, kellemetlen feladat automatikusan erre a torzonborz, koszos öregemberre hárult volna. Mintha százszor, ezerszer történt volna meg, hogy én el, ő pedig beugrani volt kénytelen. De most elég! Betelt a pohár! Ő ezt a helyettesítést tovább nem hajlandó ellátni! (Valahol persze megértettem: én se lennék szívesen pót-apafaszbekapó. Da capo al fine.) Hiába. (Úgyis.)

Édesapám 131 kilométer távolságban dolgozott, sose gondolt erre.

A Bartók rádió négy nappal később Chopin estet tartott 9-től éjfélig, de bizonyos okok miatt lekéstem.

Én és Chopin XV-XVII.

XV.

Hogyan készítsünk Chopint?

Hozzávalók egy Chopinre:

1 db Chopinnel nagyjából megegyező magasságú, jó állapotú, hiánytalan csontozatú, lehetőleg ép fogazatú férficsontváz
50 kg sertéshús (alsó- és felsőcomb, karaj, lapocka és tarja vegyesen)
2 csomag természetes hatású, plüssállatokhoz használt műszőr
20 db natúr színű műköröm (10 kéz- és 10 lábköröm)
1 vég nyereg alatt puhított marhabőr
1 doboz hajlakk
1 db Chopin-maszk (lengyel gyártmány, minden nagyobb Chopinnel foglalkozó boltban beszerezhető)
ízlés szerinti ruházat
csipet rizspor
só, bors

/Anyám szakácskönyvében eddig tart csupán a recept leírása, az oldal alsó fele hiányzik. Hogy egy véletlen folytán szakadt-e ki, vagy szándékosan kitépték, hogy a világot megfosszák Chopintől az rejtély. Pusztán a fél lap másik oldalán található még egy gondola, mely így szól:/

Az eredeti recept egy variációja az ún. Szegény ember Chopinje, melynek lényege, hogy a drága húst, olcsó szalmával helyettesítjük. Így ugyan lényegesen silányabb, könnyebb és gyúlékonyabb Chopinnel gazdagodik a háztartásunk, de nem elhanyagolható szempont, hogy még több család juthat e módon a zeneszerzőhöz.

Ha már meguntuk, hogy saját Chopinünk van, azt bármikor felszolgálhatjuk kevés dresszinggel és zöldkörettel.


XVI.

Szótlanul sétáltunk egymás mellett órák óta a napsütötte Birkenau szűk, sikátorszerű utcáin (helyi szóhasználattal: gasszéztunk). Talpunk alatt macskakő módjára kopogott a döngölt agyagföld; mintha tűsarkú cipőben járna ugróiskolát egy sihederhad, úgy verődött vissza léptünk a környező falakról. Felettünk szélesre tárta kék orkánszirmait Isten szent ege és összeszűkült pupillánk mohón nyelte el a végtelen szeretetként áradó fényt. Chopin tétován vezetett, vakon követtem (valójában), külső szemlélő akár céltalan andalgásnak is hihette volna megfontolt sétánkat, de én éreztem, hogy valami nyugtalanítja, és hogy kezdeti magabiztossága már órákkal előtte megtört, félt, hogy eltévedtünk.
- Hová megyünk? – kérdeztem végül.
Próbáltam kitörölni hangomból a kétségbeesés színét, de ő egyből kiérezte, nem hiába volt abszolút hallása. (Ez azt jelentette, hogy ha például a lábkörmeit tisztította és megkérte valaki, hogy adjon egy Á-t, adott. Krumplipucolás közben is, székelés közben is, vagy egy teniszjátszma szünetében. Álmában nem, akkor aludt és arról álmodott, hogy nem kérnek tőle több Á-t.)
- Isten útjai kifürkészhetetlenek. – simított végig az arcomon.
Én ekkor azt gondoltam, hogy ezzel kitörölhetem, de ezt sose mondtam meg neki. Akkor még féltem tőle, később meg már értelme nem volt. Négy nap múlva elfelejtettem, hogy ezt gondoltam akkor.

A szimfóniát az üstdobként feldübörgő ’88-asok kezdték meg, majd lágy F-dúrban az MG-42-esek léptek be szép egymásutánban, végezetül a Stukák fuvolahangja és néhány távoli Panzerfaust cintányérzörrenése tette teljessé az összképet.

- Isten útjai kifürkészhetetlenek. – súgta ismét és egy tovalibbenő játékos lepkepárt követett tekintetével.
Valójában eltévedtünk.


XVII.

Chopin kezd egyre elvontabbá válni. Én is érzem, ő is.

Jazz

Jazz

Afrokróm apropón
monognóm metronóm
taktuson busong
a szaxofon, hang oson
dob lovon tova, és
bá pá pá duá, és
fél ütem felütés
kétharmad harsona,
ritmusra nagybőgő pigmeus
basszusa, tétova
klarinét kerít itt körítő kabarét,
cabernet-t kortyolok magamban
szanaszét dobnyomok
pattognak agyamban.

A membránok retrofon
tompora dombor,
a zongora tombol,
a konga ha zsong, ó,
gondolatokból lopva oson,
csórt lágy tüzet itt hint,
kint nyugalomból a
csend betekint, mint
csintalan álom, mi
néha kacsint.

Én és Chopin XII - XIV.

XII.

És a lány. Mert valójában róla szól ez az egész, mint ahogy mindig, minden. Érte íródik és helyette. Ellene, miatta, belőle, nélküle, őáltala, ővele és őbenne. A miénk. Mindenható. Atyaisten, ha ezt Chopin látta volna…


XIII.

Eszembe jutott ez a nagy, zabálós, visszafojtott, fülledt magyar valóság. Ahogy a konzerv-lencsefőzelék átható szaga rátelepszik a penészfoltos edényszárítóra és beivódik a kávécseppes csempelapok közötti barna fúgába. Ahogy orrfacsaró leheletháborút vív egymással a póréhagyma és a szárazkolbász okozta sokkolóan őszinte és ösztönös gyomorgyönyör. Ahogy egyre nagyobb szüneteket sóhajtunk egymás közé, csak hogy a felsőbbrendűnek hitt hallgatás palástján a csönd kínja ne szakítson szégyenteljes hasadékot. Eszembe jutott. Hogy mennyire félünk egymás szemébe nézni, mert attól tartunk, hogy a tekintetek találkozása késhegyként metszi rejtendő valónkat és kifakadunk magunkból. Önmagunk kifakad önmagunkból. Eszembe jutott, ahogy végső zavarunkban egymásra prüszköljük, egymásra lihegjük a porcukrot egy szem eper tetejéről; és ahogy inkább lenyeljük a dinnyemagot, csak nyíltan köpni ne lássanak. (Ebbe nem fér bele Chopin.)


XIV.

Alig múlott 3 éves Chopin, mikor először mondta nekem, hogy szeret. Születésétől fogva mellette voltam, figyeltem, vigyáztam minden szavát. Meséket olvastam neki, több százat, naponta akár négyet-ötöt is. Nap, nap után ölembe vettem, arcát végigsimítottam és csak ontottam magamból a szebbnél szebb történeteket. Aztán egyszer, mesélés közben, elsírtam magam. Nyomasztott mindaz, amivé nem váltam. Nem tehettem róla, kibuggyant és én nem tudtam (nem akartam) visszatartani. Egy könnycsepp átillant szempillagátamon és aláhullott, az ölemben kuporgó apró ember tejfelszőke fejebúbjára. Rám nézett, és azt mondta, hogy szeret. Minden átmenet nélkül. (Minden átmenet nélkül mondta és minden átmenet nélkül kezdett szeretni.) Soha többé nem mondta ezt. Felnőtt; elhidegültünk egymástól. Ő már csak a zenével foglalkozott, én pedig attól a perctől fogva azon emésztettem magam, hogy miért nem mondtam meg neki én is, mennyire szeretem. Aztán már nem bírtam tovább és fel kellett keresnem. Felhőszakadás előtti nyár volt, nehéznarancs pirkadattal. Felcsörgettem a kaputelefonon és mikor egy álmos férfihang beleszólt recsegve a kagylóba, csak annyit mondtam: „Nagyon szeretlek!” és azzal elfutottam – gyermeki félelemmel, csibészes diadallal. Szaladtomban a szemem sarkából még látni véltem, ahogy hogy az utca szemközti oldalán Chopin bandukol hazafelé egy karton ásványvízzel és egy csokor petrezselyemzölddel.

A másnap reggeli újságban bukkantam rá a döbbenetes hírre: Grieg öngyilkos lett. Állítólag szerelemféltésből.

Hazatérés

Hazatérés

Erről nem beszéltem hosszú évek óta: emlékszem, kedd volt, nyár vége, és dúdoltam, és valami elveszett. Szapora szívvel megálltam a mező szélén, és néztem a látóhatáron tornyosuló fellegeket. Csend volt, váratlan csend, elhallgatott a zene bennem is, csak a szél kócolta a térdigérő füvet. Az is inkább csak látványra volt zajos. Sárgásszürke. Valami titkos félelem ült a tájra, amitől szaladnom kellett. Nagyon messze voltam még akkor, lélekben. Csak tudtam, hogy futni kell, át az őszbe hanyatló mezőn, futni, ameddig a szem ellát. És talán soha nem érek majd haza. Egyedül voltam, régen mindig megálltam ilyenkor hangosan nevetni félúton, mert belegondoltam, hogy jó ott lenni, ahol vagyok. Most megbotlottam, és a puha földre estem. Egyszerre megijedtem, hogy elkések, hogy már régen elkéstem, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kellene. Újra futni kezdtem, szembe az izzó hasú felhőkkel, egyre koszosabb lett mellettem a napsárga táj, mögöttem mély árokként hasadt ketté a mező. Mire visszanézhettem volna, már biztos bezárul az árok, de nem volt időm erre, mert leszegett fejjel, összeszorított foggal futnom kellett.

Volt egy fa, amit nagyon szerettem. Nem is ismertem szinte más fákat rajta kívül, gyakran ültem alatta, vagy csak elbújtam mögé, hogy aztán megkerülhessek ismét. Akkor sem vesztem el valójában, de szerettem azt hinni. Kitaláltam egy dalt és azt énekeltem alatta a legszívesebben:
„Sáros az ég alja,
Bakancsos, szürke
fellegeken ül szemem,
rám talált a,
rám talált a,
nem tudom, hogy hol lelem.”

Nem dobogott alattam a föld. Futásom halk suhogása összeolvadt a hegyek túloldalán elvonuló vihar morajával. A völgybe már úgysem ér el, csak a lehelete. És akkor egyszerre ott állt előttem a ház. Mint valami idegen anyag emelkedett ki a földből, mint maga a komorság, a feketeség, melybe képtelen behatolni nemhogy a szürkületi, reményvesztett napsugár, de még a legfényesebb világosság sem. Hátra tett kézzel és lehorgasztott fejjel álltam a csöndben, de nem mertem belépni. Lábfejemmel apró mélyedéseket vájtam a talajba, és egyre csak bámultam lefelé, nem mertem szembenézni a ház ablakainak hideg üvegtekintetével.

Itt sosem szólt zene, soha nem hangzott fel egyetlen dallam sem. Csak fojtott kopogások és nyikorgások lakták a házat. Egy régi zongora állt a padláson, de kalapácsait mind lefűrészelték, húrjait elvágták, néhányat közülük anyám használt még nagyon régen ruhaszárításra. Gyakran fellopóztam oda, és azt játszottam, hogy koncertet adok egy előkelő társaságnak. A billentyűk tompa püffenései, üres kattogásai ugyanazt felelték bármit is játszottam: klakk-klakk-klakk… pff-pff-klakk. Játék közben figyeltem magam a falnak támasztott régi, koszos, repedezett tükrön. Ahogy mozdulataim egyre megtörnek, kezem csuklóból leválik, és a pókhálós üveg kihasít koponyámból egy szeletet, két szemem egymás fölé csúszik, lábaim leválnak testemről, és ezer felé szóródok a soha fel nem söpört szilánkokban. Klakk-klakk-klakk.

Befogtam a fülem és leültem szemben a házzal, teljesen elhagyott az erőm. Láttam magam előtt a szőnyegporoló nehéz zuhanását, hallottam a gyönyörű taktusát, ahogy leszámolja apám a negyven ütést, csak magában mondta ki, de tudta az ember, hogy ott van, ott van a szám a fejében, a szájpadlásán. Eszembe jutott, ahogy minden reggel keltettek, ugyanazokkal a mozdulatokkal, le nem kottázott hegedűjáték volt anyám simogatása. Ahogyan terítettünk, kiráztuk a mosott a ruhát, eltemettük a kutyánkat, mindnek tiszta és rendezett üteme volt.

Ott ziháltam a ház előtt, kapkodtam a levegőt, nem így kell venni, nem így tanították. Csak kósza zajok járták a környéket, a spaletták lomhán ki-be csukódtak, de se az ablakkereten, se a ház falán nem koccant egyikük sem, valami titkos kéz az utolsó pillanatban ellökte őket. Semmi nem volt a megszokott rendben, szerteszét futott minden hangja az életünknek azon a késői nyári estén, amikor egyedül maradtam. Amikor nem tudom miért, de futni kezdtem, amikor nem tudom miért, de elveszett minden dallam a fejemből.

-----------------

Annyi év után is előfordul, hogy kiülök a verandára, ha vihar készülődik, és nézem, miként húzza dél felé a folyó a vaskos esőfellegeket, és a fojtott levegőben csak a vihar poros köhintése ér el hozzám és egy vers, amit nem is tudom hol hallottam még gyerekkoromban:

„Sáros az ég alja,
Bakancsos, szürke
fellegeken ül szemem,
rám talált a,
rám talált a,
nem tudom, hogy hol lelem.”

Én és Chopin XI.

XI

Fél kettő körül hívtak. Lecsukták. Gondolom, azért engedték meg, hogy felhívjon, mert már megint az ügyvédjének hazudott engem. Muskotályos rezignáltsággal vette át a kagylót az ügyeletes tiszttől és mézes-mázos hangon megkért: ugyan lennék már olyan kedves és befáradnék(!) érte a … utcai rendőrőrsre, ahol - ha már úgyis ott vagyok, ne fáradjak hiába – akár meg is válthatnám a szabadságát némi pénzösszeg ellenében.

Közöltem vele, hogy ne aggódjon. Maximum 72 óráig tarthatják őrizetben, ha utána is szíves vendéglátók módjára óhajtanának viselkedni, ahhoz bizony már vádat kell emelni és az már nem is őrizet, hanem előzetes, úgyhogy biztos csak ijesztgetik egy kicsit, ez legkésőbb 70 óra múlva így is – úgy is kiderül. Idéztem még neki néhány vonatkozó szakaszt a megfelelő törvényekből és próbáltam roppant hivatalos és kimért maradni, hogy jobban átérezze a helyzet komolyságát. Hibátlan kis tréfa volt, de úgy tűnt nem értette. Mindezt csak abból gondolom, hogy gurgulázó, elfúló hangon ordította a kagylóba, hogy én egy utolsó (megfedtek minap, mondván, ne azonosítsuk a modernséget a trágársággal; nem kell úton-útfélen a papírra vetni, hogy pontpontpont) volnék és menjek/tűnjek/takarodjak el. Oda. (Pontpontpont.)

Elindultam, mit volt mit tenni (mit?). Na, nem Chopin útvonalajánlatát éreztem kihagyhatatlannak (nincs az a GPS, ami elvezet a pontpontpontba), inkább arról volt szó, hogy valahol mégiscsak megsajnáltam szegényt. Azt a hülye fejét, azt.

Alig léptem be a beszélőbe máris nekem ugrott, hogy mit szórakozok én itt, lennék csak az ő helyében, nem nevetnék, nem ám, de inkább még sírnék is, meg csapkodnám magam a földhöz tehetetlen dühömben és hogy az egy dolog, hogy ő itten állampolgári jogaitól megfosztottan fuldoklik az intézményesített állami elnyomásban benne, de még csak azt sem engedték meg, hogy befejezze, mert elrángatták, szétzavarták, az utca kövére lökték és már a reakciót sem láthatta, mert mire a függönyhöz lépett, addig ezek a barmok már bikacsökkel szétzavarták a zenekart. (Végestelen pontpontpont…)

Éppoly hüledezve hallgattam a tébolyult monológot, mint miképp a kedves olvasó vakarhatja a feje búbját jelen minutumban. Miről is van itt szó tulajdonképpen? Mivel is töltötte barátom az estéjét? És miért hozták be a rend nemes őrei éjnek évadján bilincsbe verve? Egyenes ember lévén, ami a szívemen a számon, és amúgy sem bírja az epém a rejtélyeket, rákérdeztem hát, hogy egyről a kettőre juthassunk:

- Barátom! Mi a jó büdös (hímnemű patás háztáji állat elsődleges nemi jellegét) keresel te itt?

Hogy én még ezt sem tudom (honnan kéne?). Szép kis barát az ilyen. Hát úgy hallgassak oda (úgy hallgattam), hogy őt szerenádozásból kifolyólag inzultálták. Ius serenadis. Ezt, ezt és nem kevesebbet sértették meg ezek a műveletlen barmok, és az is biztos, hogy ezek (ezt olyan szépen, megvetően mondta, hogy szinte már láttam magam előtt, ahogy kiköp oldalra) még soha nem voltak szerelmesek.

(Az elbeszélés ezen a ponton meg-megbicsaklott és az elfúló, légszomjjal küszködő szitokáradatba, csak alkalomadtán vegyült lényegesnek nevezhető tartalmi elem, így ennek eredeti közlésétől el is tekintenék. Majd lábjegyzetben, esetleg ott kiszerkesztem.)

Nem kevesebb történt tehát, minthogy méltán híres cimborám halálosan szerelmes lett. Április 17-e óta negyedszer. (Lett. Egyszer csak még nem volt szerelmes, aztán pedig már az volt. Ez a „lett” ment az agyára.) Írt is azon nyomban a hölgy tiszteletére egy zongoraversenyt (most bezzeg hiányzott az anyai jóváhagyás!), majd azt frissiben prezentálni is óhajtotta szíve választottjának. Erre volt is egy bejáratott beugrózenekara (Chopin Szerenád Band) csupa finom, művelt úriemberből, akik mind kiválóan tudtak blattolni és kisfröccsért is hajlandóak voltak játszani (A hosszúlépést azért már ők is megalázónak érezték. Mint említettem: finom, művelt.) Megírta, betanulták és éjfélre már a hölgy ablaka alatt vártak, hogy harangszóra együtt vallhassák meg Chopin szerelmét. Aztán valamelyik túlbuzgó szomszéd értesítette a rendőrséget, azok meg jöttek és bevitték csendháborításért, meg engedély nélküli utcazenélésért.

A szomszédságból többen is ott voltak a rendőrségen és éppen vallomást tettek, vagy arra várakoztak. Egy szimpatikus, őszes urat félre is hívtam egy szóra, és kérdőre vontam: ennyire szörnyű lett volna a zene, hogy ilyen drasztikus lépésre kellett rászánniuk magukat? Dehogy, válaszolta, a zene az valami gyönyörű volt, csak tudja… mégsem illő(!) éjnek évadján végighúzni egy zongorát a macskaköves sikátorokon. Touché!

Hangosan felnevettem és harsányan odarikkantottam a cellája sarkában kuporgó és maga elé motyogó Chopinnek, hogy talán mégis csak megfontolandóbb lenne áttérni hegedűversenyek komponálására.

Ami ezután történt, azt nem igazán értettem, mert franciául és lengyelül vegyesen káromkodott és haját tépte.

- Csend legyen már odaát! Barmok! – dörrent ránk Beethoven a szomszéd cellából.

Én és Chopin X.

X.

Péntek éjjelente összeültünk eszmét cserélni. Beidegződött, régi szokás volt ez, a világért ki nem hagytuk volna. Pontban este 10 és 11 között találkoztunk nála, vagy nálam, néha máshol, olyankor kicsit előbb vagy később. Éves menetrendünk volt a témák tekintetében. ABC sorrendben haladtunk előre szép lassan és választottunk a soron következő betűhöz passzoló témát, aztán ha végére értünk, elfogytak a betűk és jött a „zs” utáni űr (abszolút nulla fokra hűtött indulatok), kezdtük elölről.
Ha elfogyott a bor: kiszáradt a szánk és a torkunk és a padlón fuldokolva találtak ránk reggelente: nála vagy nálam, néha máshol. Péntek esti kalandozásaink során eljutottunk hát az „i” betűig, melyet laza összevisszaságban előzött meg az
A, mint apátia (olyan világmegváltósan berúgtunk és éjfélre már egymás vállára borulva aludtunk);
B, mint bungee jumping (ld. előbb);
C, mint (adatvédelmi okokból titkosított női név), valami vízitündér;
D, mint d-moll (szakmai kérdések feszegetését kandallónyugalommal erőltette rám néhanapján, ellentmondást nem tűrően);
F, mint fenék, annak is a női válfaja (azonmód meg is egyeztünk, hogy T, mint tompor alatt még tovább tárgyaljuk a kérdéskört);
G, mint Grieg (mondanom se kell, ki vetette fel a témát, és már-már perverz módon ragaszkodott is hozzá – persze a perverzió megítélése csak társadalmi helyzet és kor függvénye -, no lám mégiscsak igazam volt);
H, mint hasis (a problémát előbb megismerni kell, s csak után megoldást találni rá, ehhez mérten a megoldás elmaradt a megismerés folyományaképpen);
és el is jutottunk az „I”-ig.
I, mint Istenhit. (Ateistáknak: i, mint istenhit.)
Chopin mindjárt az elején, mintegy támadólag leszögezte, hogy voltaképp ő hisz Istenben. Én is. (Az ebédlőasztal – mely társalgásaink örökös színteréül szolgált, tanúságtevő, szent hallgatásban – felett kifeszített Jézus alig észrevehetően mosolyra húzta a száját és amennyire a kezén átfúródott szög mozdulni engedte, haloványan legyintett.) Ezen aztán, annak rendje és módja szerint, azonnal össze is kaptunk. (Vesztünk, írtam volt először, még a jegyzeteim közé, de inkább volt ez gyermeki civódás, mint vérre menő vallásháború. 8 napon belül gyógyultunk és a vizes márványlépcsőre fogtuk.)
Felsorakoztatta érveit Isten léte mellett, én is az enyémeket és szédült sakkjátszmába kezdtünk. Világos futó, A6 – E2 (teremtés). Sakk. Óránk nem lévén a két lépés között eltelt időt cherubok és szeráfkarok mérték, megközelítő pontossággal. Most jön a sötét gyalog, aki Chopin megközelítésében én volnék. (Óvtak a sötét paraszt terminológiától, elcsépelt, kicsinyes tréfa, maradtam hát gyalog, setét.) Érvek háborúja dúlt, pro és pro, és nem sikerült meggyőznünk egymást Isten létezéséről, holott mindketten makacsul hittünk benne. Mondják: a párhuzamosok a végtelenben, mint sínpár a horizonton. A mi párhuzamosságunk, véges voltunkra tekintettel, végtelenül messze állt attól, hogy majdan a már említettben találkozzon. Mihelyst öröklétünk horizontja kitárul, igazságban megbékélés lesz jutalmunk és ama sínpárok összetartó árnyékában hűsölünk saját mérhetetlen horizontunkon.
Negyed négyre járt és elfogyott a bor.
Száraz, kaparó torokkal dőltünk egymás mellé a puha perzsaszőnyegre, mely a Szent Inkvizíciót ábrázolta. (Németalföldi ismeretlen mester műve, XVI. század első fertálya.)

Szeptembernek

Szeptembernek

Egy éve egyedül.
És nem nyugtat a csend.
Torkom mélyén lent
kedves szavak
nem nyugszanak.
Párnám alatt nem pihennek
édes lehelletek.
Fülemben nem csengenek
ismerős nevek.
Megfakult helyek,
hol emlékeim járnak,
szememben pihenő szemek:
foltjai régi láznak.
Égi varázslat hangját
játszó lemez fátylat
terített, mit fellebbent
a látszat, s helyén a
valóság átható, bágyadt
moraján zenélünk
fáradt hanggal, s
fáradt szívvel élünk.

Én és Chopin V - IX.

V.
Chopin bizalmasan a kezembe csúsztatott egy gyűrött papírfecnit. Az állt rajta, hogy feltétlenül adjam át Beethovennek, hogy „Barmok!”. Ő érteni fogja, nyugtatott meg.


VI.

Chopin és Beethoven valami kegyetlenül bebasztak. Nincs jobb szó. Spiccrumot ittak húzóra, és olaszrizlinget kisfröccs gyanánt. Hajnali háromkor ott dajdanoltak a kőkerítés tetején, és tán héberül vagy ógörögül kántáltak, aztán meg violinkulcsot igyekeztek vizelni a friss hóba. „Barmok!” kiáltotta oda foghegyről Brahms, amint elhaladt előttük. Valójában csak az zavarta, hogy őt nem hívták meg.


VII.

Bungee jumping. Ez is közös bennünk. A nemugrás. Én félek, meg izzadok, meg szédülök, meg tériszony, meg szívszélhűdés, meg anyámkínja; ő meg egyszerűen nem ér rá, mert dolgozik. Éjt nappallá téve komponál. Jókifogás...


VIII.

Chopin életében először ült repülőn. Hogy a halálfélelem és a heveny hányinger által megosztott figyelmét valamiképpen lekösse walkmant hallgatott. Kérdeztem: mit? Erre nekem esett, hogy mit gúnyolódok én vele, meg hogy legalább én ne zendítsek rá az örök nótára, eleget hallgatja azt úgyis másoktól, hiszen miért ne kapcsolódhatna ki ő is, azért mert zeneszerző még nem kell Griegbuzinak lennie, meg úton-útfélen démoll toccatára fúgázni a parkettát, hadd legyen már nyugta ebben a büdös életben egy kicsit, én meg értsem meg, hogy az munka, ez meg szórakozás. A gépet megrázta egy légörvény, erre ő előbb precízen kidobta a taccsot (zacsiba, mert minimális lélekjelenléte azért még volt), majd elájult. Én meg persze belehallgattam a walkmanbe. Peer Gynt. Chopin homoszexuális volt.


IX.

Chopin minden vasárnap az édesanyjánál ebédelt. Előtte – utána sosem kereste, de vasárnaponként pontban délben mindig (mindörökké) megjelent. Bizalmas viszony volt ez, mint egy kihallgatás. Bár csupán ketten vettek részt, ezeken a titokízű ebédeken (később már csak löncsöltek, haladtak a korral), mégis úgy vonta félre Chopin anyja Chopint, mintha egy – csak őket figyelő – társaság sóvár tekintetei elől szeretné elrejteni legféltettebb kincsét. Kiragadta, kimarta, kiszakította a valóság szövedékéből Chopint, aki ezzel szinte meg is szűnt létezni. Anyai reflexióvá vált.
- Beszélnünk kell. Négyszemközt. – szinte nem is mondta, nem is lehelte, inkább csak gondolta (átgondolta a fiába), de még azt sem túl erősen. Bal válláról lesepert anyai keggyel egy pihét, jobbról a közönyt. Bicepsz alatt megragadta és mint aki szerelmet vallani készül úgy lihegte fia nyakába forrón, vágyakozón:
- Írtál?
- Igen, anyám.
Chopin dúdolni kezdett. Eldúdolta, amin hétfő reggeltől szombat éjjelig dolgozott, eldúdolta az életét, örömét, a gombás rántottát, a csöpögő vízvezetéket és hogy inkább nem nyúl a hidegvízhez, csak szerelőt ne kelljen hívni (Chopin meleg vizet iszik! Illetve nem iszik, megvárja míg kihűl.), eldúdolta, hogy mivé vált a világ.
Hét perc telhetett el ezzel a hülye dünnyögéssel, mikor Chopin anyja erélyesen csendre intette fiát és csak ennyit sziszegett:
- Hangszereld!
Hangszerelte (Chopin). A különbséget zongorázni lehet. Az anyjának jó füle volt ehhez, mindig tudta mivel érdemes foglalkozni és mi az amire nem szabad téntát és tehetséget pazarolni. Két dolog tette naggyá: ez a hallás és egy fajta tejszínes tormakrém, melyet főtt marhaszegy mellé szokott tálalni minden vasárnap délben.
Chopin pedig komponált és tormakrémet evett, holott a beleit már többnyire aznap estére kikezdte és utána egész éjjel szenvedett. Papucsgyerek volt.