Egy sz. vége

Egy sz. vége
(ciklusok)

I.

Visszajöttek.
S lángoló kardokkal vették fejünket.
Majd gúlákba rakták;
megsimogatták.
Becéztek,
szeretgettek...
(Újabb kardot fentek.)
Megcsókoltak.
Ismét fejek hulltak.
Torzult grimaszokba fordult
arcvonások,
bár fejünket vették, ezek csak
karcolások.
Hasítottak mást is:
szövetet, húst, csontot.
Fájt is, de nem rontott sokat.
(Már nem sajnáltam egyetlen lovat sem.
Hisz azt csak lelövik, ugye?
Gyorsan vége, s míg kiszenved
vigyáznak rá mosolygós szentek.)
De gúlába rakott fejeink között
táncol még a
sze-
re-
lem.
Pillantásunk még nem érti;
szánk fölött (mellett, körül)
néma mosoly, zaj se sérti
a fülünk csak a
csönd.
Sötétség.
Aztán lopva
sírás.
Valaki felfogta.



II.

Visszajöttek.
(Mások!)
Helyükre tették fejünket.
De fordítva.
És kibomlott a világ.
Minden mi megállt
elindult újra,
másként mint eddig,
üresre fújva.
Tartalmatlan
felfoghatatlan
tam-tam szólamokban
szaladtam-tam-tam...
Rossz irányba forog a világ,
vagy csak mi (?) indultunk
el utunk sárgaköves vonalán
a keresztút felé, hol
nincsen tábla
sziklára festve, vagy
mohos fába vájva,
de dohos levegőben sem
pihen
a visszatérés fanyar
aromája.
Szálkák vagyunk saját szemünkben,
gerendákat egyensúlyozunk
két kezünkben,
s ha kibillen e tétova inga
(egyszer felborul minden mérleghinta)
ismét átfordulunk a trapézon.
Miként sűrű, fekete tinta
omlunk rideg hamvainkba.
Függünk balgán, mint a
rézón.



III.

Visszajött.
(Egyedül.)
Most már csak értem.
Mindig is vártam, de
sohase kértem.
Szétszakadt a rím...,
a dallam megfagyott...
Már csak belső allegóriák,
algoritmusok,
alteregók,
agónia
a gnóm lélek tükörképe
megmutatja végre, hogy
mi a Hamis,
a Csaló,
az Ál;
hogyan alakul ki a Közöny,
s a vállnak az az egészen
különös, szinte(?) megvető
rándulása.
Bár kívülről króm
és titán
belül langyos és puha.
Fájni már nem fáj,
de még rendkívül ostoba.
Nem éri már el meddő szólam,
okkultizmus, bűbáj, mágia.
Elüldöztem a Nagy Csalót.
Felszabadultam.
Csizmája nyomát a porhanyós hóban
elnyelte a hollószín éjszaka.

(S tudta, hogy hiába:
hát vissza se nézett...)


IV.

Visszajöttek.
S tovább mentek.
Pillantásuk a gyűlöletnek,
a haragnak,
és a szenvtelen szavaknak
vánkosa.
S nem értik, hogy
miért vagyunk mások,
miért nincs rajtunk mosoly,
miért csak mindig komoly
és tekintélyes, komor
arcrándulások mit kapnak.
Más mit tőlünk megszokhattak.
És igazuk van.
A mi hibánk.
(Persze. Mindig.)
De bárhogy is lesz, már
nem nyílik a szánk
boldog szavakra.
Mert nem akarjuk.
Akarva.



V.

Visszajöttem.
Vissza kellett térnem
a gyökerekhez,
hogy valahogy megértsem,
megfejtsem
a szubsztanciát.
Nincs okozat,
nincsen cél,
nincs rendszer,
nincsen még
szemrebbenés sem,
és nincsen kijárt,
kitaposott ösvény,
mert nincsen olyan hely sem,
hova vezethetne
szellem,
lélek,
nem, nem.
Nem maradhatok.
Itt semmiképp sem.
Visszajöttem.
Mert nincs hová mennem.



VI. (Coda)

Hát, kiírtam magamból.
Ki kellett.
Én nem igazolhatom a
sekélyes közhelyet,
hogy mindent begyógyít
a Nagy Felcser,
mert nekem csak
barázdákat metszett
arcomba, és szomorúságot
a szívembe.
Nem lehetett örök,
(egy sz. sohasem(?) lehet)
és amilyen szép volt,
mily kiváló,
emberfeletti
(sz. feletti!)
oly ocsmány rútság
nem kerekedhetett volna soha
ellene,
mint ami helyette
(belőle!)
lett.
Isten látja lelkem
-Ezt. Így.-
soha nem akartam,
és nem állt mellém semmi
erő, sem hatalom,
hogy megakadályozhassam.
Nem akartam hit nélküli dühös fájdalommá válni.
De annyira félek:
kiüresedni.
átlátszani.
nem önmagam lenni.
magamban elveszni.


Imádság sz. után

"Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége."
(Ady Endre: Imádság háború után)


Békességet!
csak ennyit kérek.
Kérlek!
Mindig csak zokszóval
verlek fel,
csak akkor kérem
örök figyelmedet,
mikor már nem tudok elvenni
máshonnan és
nagyon kevés amim van.
(Semmi.)
És Te meghallgatsz.
És nem adsz.
Próbára teszel,
és bár kevés a teher,
nem állom, mert
gyenge vagyok,
erőtlen vagyok,
üres vagyok,
átlátszó vagyok,
szappanbuborék
és már fáradt vagyok szállni,
már túl fáradt sodródni,
már zuhanni sem vágyom,
már emelkedni sem tudok.
És földet érni; azt sem akarok.
Néha már mindentől félek.
Kérlek!
Csak ennyit kérek.
Békességet!