Felhőjárók

Felhőjárók

Egy marékra való apró, lencsenagyságú fogat találtunk a kandalló hamujában.

*

Apám mesélte, még mikor kisebb voltam, hogy hát az úgy volt, vagyis, hogy hát azt ő úgy hallotta, hogy régebben még mindenféle csudák estek meg, úgy az embernek jártában-keltében, és nem volt ritka, hogy az ember olyat lásson, amit a maga eszével bizony meg nem értett. Talán a hitük volt több akkoriban, vagy tényleg csudából jutott ki több akkor a világnak, azt már senki meg nem mondja. De egyszer még az ő dédapját is meglátogatta maga az ördög, és ott is hagyta a patája nyomát az ő portáján, de még az ükapám ágynak is esett másnap, láza volt és a hideg rázta, és harmadnapra rá meg is halt szegény. Ekkor még az én dédapám alig lehetett idősebb talán négy évesnél, de arra emlékezett ő is, hogy költözniük kellett, nem volt tovább maradásuk abban a házban, és fel is égették maguk mögött: senki emberfia oda be ne tehesse a lábát többet, csak szerencsétlenség szegődne ott társául. De aztán meg nem is így történt, azt is mondták, nem ördög volt az, aki rontást vitt arra a házra, hanem garabonciás diák, és én mindig úgy éreztem, édesapám ezt jobban is hitte. Nekem már ő mindig úgy mesélte, mintha maga is ott lett volna és találkozott volna vele, az ördögöt már csak úgy az illendőség kedvéért említette meg, mint valami kóbor elmebaj szülöttét, ami azért mégiscsak része a családi hagyománynak, mint a Bori néne is, aki állítólag mindkét kezén hat ujjal született, úgy veszejtette el az anyját. Hogy aztán ebből mi volt igaz, mi sem, azt nekem soha el nem mondták. Elég nekem annyi, hogy édesapám is mindig garabonciást mondott, úgy hallotta, úgy hitte ő is. S ha a történetet elmesélte, azt mindig így kezdte: „Félelmetes ember volt, ahogy megállt ott a határszélben.”, pedig hát, nem valószínű, hogy bárki is látta volna, hogyan jött meg a faluba a garabonciás.

*

Félelmetes ember volt, ahogy megállt ott a határszélben. Május volt, annak is inkább már a vége felé, és kellett volna az eső a földnek, de az ég napok óta felhőtlen volt, semmi meg nem szegte a kékjét. Hanem mégis, a falubeliek tudták már mielőtt megérkezett, érezték a szél változásán, az állatok nyugtalanságában, a csontjuk mélyén. Érezték ők a bajt előre. Délután már ólmos fellegek szegélyezték a látóhatárt, becskutak a faluban ajtót-ablakot. Kevesen is voltak, maguk is voltak, nem akarták ők magukra haragítani a természetet, meghunyászkodtak inkább előtte. Az alkony már nem érte el a völgyet, lomha esőfüggönyt húzott köré a magas ég, elcsendesedett korán mindenki. Később a faluvégről valamelyik Csatári állította ugyan, hogy a domb tetején, az erdőszélen látott egy magas, sötét emberalakot, de inkább csak ráhagyták, semmint elhitték neki. Vacsorához készültek dédapámék, de hogy mit ettek, ki tudja már azt, azt se tartották számon, miről esett szó, csak arra emlékeztek, hogy halkan beszélgettek, még halkabban, mint ahogy az eső dobolt az ablaktáblákon. Háromszor zörgette meg valaki a kertkaput, s mikor kinéztek, egy szikár, magas alakot pillantottak meg, akiből hosszú kabátjától és széles karimás kalapjától jóformán semmit sem láttak. Vándordiák volt, és bebocsátást kért éjszakára a cudar idő elől. Asztalhoz ültették, étellel is kínálták, de nem kért ő mást csak tejet. „Csak a csupor tejet, ami a kamrában van, egyebet se hozzon nekem.” Annyi volt a háznál valóban, nem több, de azért jó szívvel adták neki. Meg is itta mind az utolsó kortyig, de hiába kínálták mással, azt elutasította. Egy szó nélkül költötték el a vacsorát, utána is így ültek még jó darabig, pipázva, csendesen. Végül az idegen szólalt meg először: "Nagy szerencséjük van, hogy befogadtak engem, és olyan jó szívvel kínáltak." Azt mondta, hogy tudja ő, hogy elrejtett kincs van a faluban, és meg is mutatja nekik, hol és hogyan találják meg, csak kövessék őt éjfélkor a temetőbe, ott majd megmutatja a kincs pontos helyét.

*

Nem tudom, mióta bámultam a padlót, a foltos járólapok közötti szürke fúgát, a konyha poros sarkában, de azt tudom, hogy nézhettem volna bárhová is, nem változtat semmin. Hogy sírtam-e vagy csak szárazon nyeltem a levegőt, bizonytalan, miként az is, hogy mit gondoltam. Abban az órában a halálon kívül semmi más biztos nem volt.

*

Hejj, ez az ember! Hát, mit gondul ez magában? Tán még, hogy majd elkísérem éjfélkor a holtak közé aranyért, ezüstért. De hogy még egyedül is menjek vele, hát megveszett ez. A körösztútig nem jutnánk, elveszejtene. Oda volnék én is, a jószág is. Menjen magába, ha olyan fene nagy kincs az! Asztalomhoz engedem, ágyat vetek neki, ez meg már azon töri magát, hogy' emésszen el. De meg, eszemnél vagyok egyáltalán? Tán nem a Tóth Ábel mondta a minap, hogy lidércfény gyütt rájuk éjszaka az úton? Pár tél előtt meg a kocsiúton kísértette meg a tüzes ember a szomszéd falu takácsát. Nem tágított tőlük, míg káromkodással el nem űzték, de addigra a kocsis már úgy megbetegedett a látásába, három napig majd megvette az Isten hidege. Hát ilyen megeshetik? Ez meg kincsre nógatna még. Csak táguljon mielébb, csak reggel legyen már.

*

Két sor foga volt: amikor beszélt, az volt benne a legcsúfabb. Mintha két szájat tátott volna egymás után, amit az egyikkel mondott, elnyelte a másikkal azon nyomban, mögötte csak fekete üresség tátongott. Mint aki feneketlen kútba beszél, és nem hallja meg a visszhangot soha, de itt még a kút is ő volt maga. Nem sokat beszélt, akkor is inkább csak úgy kiestek a száján a szavak, de az undok két sor fogát minduntalan megvillantotta. Szabályosan vonzotta az ember tekintetét a természet ezen torz játéka, de nyíltan odanézni senki nem mert, inkább csak a szemük sarkából pillantottak rá.

*

"Aki foggal születik vagy két sor foga van, az meglát valamit, amit más nem lát, ebből lesz a garabonciás."

*

"A garabonciásnak két sor foga van. Valamikor édösanyám mesélte, hogy amikor ijen nagy fölhő gyüttek, akkor a fölhőbű a garabonciás, ott, ott járt a fölhőben vagy avval, és azt mondja, hogy tejjel él a garabonciás, annak két sor foga van. Hát akkor beszélték, tán lóháton járt, na, hogy a levegőben látták, hát ennyit tudok erről."

*

Álmában kifordult egy kicsiny, bőrkötéses könyv a vándordiák felöltőjének zsebéből és halk puffanással a földre esett, és kinyílt az első oldalon. Odahajolt érte ükapám és kezébe vette, bár hogy a betűhöz mennyit értett arról sokat nem tudok, de mégiscsak kezébe vette ő azt a könyvecskét. Amikor fordított benne egyet, megpillantott egy egyfejű sárkányt. Meglobogtatta a szél a nagykaput odakint. Lapozott egyet és egy háromfejű sárkány képét látta a könyvben, aztán még egyet és egy hétfejű fenevad vicsorgott rá a megsárgult lapokról. Tombolni kezdett a vihar, rázta már az egész házat, villámaival megvilágította a környező hegyeket teljesen. Odakint az akolban éktelen sivításba, vonításba kezdtek az állatok, kirúgták majdhogynem az istálló falát. Pedig ha látta volna, hogy mire a kilencfejű sárkányhoz ér, már tövestül csavarja ki a vihar a fákat. "Tegye el azt a könyvet, nem való magának." Ellentmondást nem tűrően magasodott ükapám fölé a vándordiák, az meg félelmében kiejtette a kezéből a könyvet. "Még egyet fordított volna, és mind meghalnak." Jégeső pusztította odakint a tájat. Ükapám halálra vált a félelemtől, és megbabonázva nézte a lábainál heverő könyvet. Majd lehajolt, olyan hirtelenséggel, ahogy talán soha meg nem mozdult előtte életében, felkapta a vándordiák féltett, bűbájos holmiját, és a kandalló tüzére vetette. Velőtrázó sikoltással ugrott utána a vándor, de a száraz, öreg papírlapok úgy hamvadtak el a keze között, mint mikor az őszi avart égetik.

*

"...Zablás sárkányán a garaboncás deák;
Már a forgószéltől csikorognak a fák,
Ropog a pásztornak kunyhója fedele,
Kavarog a vetés, a víz habbal tele,
Egyébütt csendesség látszik völgyön, hegyen,
Csak ott van fergeteg, a hol ő átmegyen..."

*

Onnantól kezdve ükapád ágynak esett, onnan fölkelni többet már nem tudott. A hét napon át tartó égszakadás elvitte a falunak minden terményét, oda lett még az állatok egy része is. Olyan éhínség volt akkor, hogy ha megérte volna ükapád, bizonyosan abba hal bele. De annyi ideje, neki már nem volt ezen a világon. Utolsó útjára senki a faluból el nem kísérte őt, a háta mögött azt mondták, ő hozta a falura a bajt, hogy magára haragított egy garabonciást. A fejfáját még a temetése napján eltörték, a sírt összetaposták. Ha dédanyám rendbe tette, lerontották másnapra ismét. Sokan haltak meg azon a nyáron, túl sokan ahhoz, hogy a természet szeszélyének higgyék. Nemsokra rá porig égették a házat, soha többé ott maradni a családunknak nem lehetett. Minden bajnak okozói voltunk.

*

1944 tavaszán a felborult konyhaasztal fölött apám élettelen teste függött kötéllel a nyakában a mestergerendáról. Szűkösen éltünk a háború kezdte óta, de mindig volt mit ennünk, és tető is volt a fejünk felett. És anyám még ebbe a nagy szegénységbe is gyermeket szült. Bele is halt szegény, pedig életerős fiúnak adott életet, a bába meg is mondta, hogy szerencse fia, mert egy sor foggal született. Egy hétre rá végigdúlták a németek a környéket, és minden élelmet elvittek tőlünk. Másnap a húgommal kimentünk a vasútra, háthogyha találunk valami ehetőt, ami a vagonokról lepottyant a sárba, vagy az állomásfőnöktől szerzünk egy kis tejet a kisöcsénk számára. Útközben eszembe jutott apám meséje, és azon nevettünk fuldokolva, hogy megérkezett hozzánk a kis garabonciás.