Körtánc

Ketten ültünk a várfalon, azt hiszem, lógattuk a lábunkat. Szokatlanul meleg nyár volt, vagy a hó esett - akkor talán még a kabátot is összehúztuk magunkon. Elálmosodtam, ahogy ott ültem melletted, hosszú veszekedés volt, régről húzódott, az arcunkba sütött a nap. Mégis inkább nyár volt, én csíkos pólót és szandált viseltem, zokni nélkül, te kibontottad a hajad és nem mosolyogtál. Kipróbáltam volna, milyen lehet puszta kézzel felmászni a várfalon, talán lett volna elég repedés, hogy azt a pár métert megtegyem. Inkább elfeküdtem hátra és igyekeztem nem gondolni semmire. Egyszer az út túloldaláról elkezdtem szaladni hozzád, aztán még aznap (később) tésztát főztél nekem, reméltem, hogy majd ketten eszünk belőle, de a te részednek már akkor sem volt gazdája. A konyhaablakból a pályára láttam, eszembe jutottak a délutánok, amikor én is ott leszek, új cipő kellene és többet centerezni, mert nem megy a tempó. Mosogattál. Kérdeztem, hogy segíthetek-e, talán régebben, nem most, de kérdeztem, az biztos, mégse kellettem. A padlón a lábnyomaim, sár vagy izzadtság, majd felmosod azt is, rend lesz, úgy szeretjük. Reggel már a kapu előtt vártalak, pedig alhatnék. A függönyt is elhúzhatnám, hogy ne süssön már hat előtt szemembe a nap. Lógattuk a lábunkat tovább, nem sokat beszéltünk, akkor éppen az is elég volt. Nem volt túl jó ott ülni, de nem volt más választásunk, csupa lehetetlen ötlet. Untattál. Régen ilyen nem volt, máshogy ültünk, biztos a hideg kő teszi. Fájt a lábam, elzsibbadt nagyon, túl sokáig voltam mozdulatlan, nyújtózni akartam, de ráért még, nem siettünk, kettő felé járhatott, volt még egy évünk. Néztelek a sor végéről. Onnan egészen más voltál, igaz én is jobban láttam még akkor, bár mire megromlott a látásom, már közelebb voltál, mire még rosszabb lett, már rég nem volt fontos látni. Mindig szóvá tettem a fülbevalót, mindig. Egyszer - hosszú idő után - nem mertük megfogni egymás kezét, és ezen nem nevettünk, én sokáig sírtam. Aztán átjött egy barátom és ő is sírt, más miatt, de én rád gondoltam. Nem akartunk otthon maradni, de máshol se volt jobb, ő is akkor tört össze, de ismertem olyat is, aki csak később. Nem mondom el, hogy egyszer megöltem valakit, ezt ő mondta, miután végzett velem, azóta nem merünk beszélni, van, amiről nem szabad. Ez már legalább négy törött szívű ember, de lesz még, nem aggódok, máshogyan rántunk le embereket mindig. Átúsztam a lábaid között, ez viszont biztosan nyár volt, és a medence alja félelmetesen közel, eszembe se jutott, hogy mi történhet akármelyik ősszel. Aztán nem is történt semmi, nem akartuk. Sohasem a szemembe történt, akkor nem tudnánk állni, én biztos nem, amúgy is nehezemre esik. Nevettünk, olyankor a dagadó hold dé betű volt, máskor észre se vettük a változásait, és érinthetetlen papírhattyúk szárnya alá bújtunk, ha túl őszinték akartunk lenni önmagunkhoz. Sok órát utaztam magányosan, volt, hogy a sofőr mögött ültem, éjszakánként, amikor nem voltam biztos, hogy ébren maradok. A fényvisszaverő táblák túl gyorsak voltak nekem, máshogy próbáltam számolni a távolságot. Lehetőségeket kerestünk egymással szembeszegülni, vedd ki a szádból a cigit, ha hozzám beszélsz, mégse figyeltem rád. Az egy másik te voltál. Fizettem volna, ha jó gyerekként az ágy sarkában ülhetek, amíg mást csinálsz, de odatettél véletlenül egy könyvet, nem maradt hely, felfáztam volna, mennem kellett. Ilyeneket hibáztam, de volt hogy kevesebbet: néha álmomban elfordultam, és a visszákat sosem vártad ki. Így éltünk, azért amikor még nem voltál, máshogyan tekintettem rád, sose adtunk kész válaszokat, én még kérdezni is csak alig mertem. Most, hogy már lassan tudom az összes választ, végül elfogynak majd a kérdéseim, és csak állok a lámpafényben, és már nem akarok soha mást, mindig csak azt, amit nem lehet.